Aranyszívű Kelemen király szíve, neve ellenére, nem volt aranyból, így tehát nem állt rá a mondás mintha csuda jószívű lett volna, de a kincseskamrájában rengeteg arany volt, annyi bizonyos. Aranyszív és arannyal telt kincseskamra egyébként ritkán van együtt, ehhez sem férhet kétség.

Azt mondta ez a Kelemen a királyi tanácsban, hajlongó udvaroncainak:
- Hirdessünk versenyt, hadd lássuk, kik a legfurfangosabbak, legagyafúrtabbak birodalmunkban! Ha meglátjuk, főokosi kinevezést kapnak, kutyabőrre írtan, hadd örüljenek, az nem kerül semmibe, - de rájuk vigyázunk majd a legjobban, mert könnyen túljárhatnak az eszünkön.

- A felséges úr eszén senki sem járhat túl! Király Urunk a bölcsek Bölcse! - hízelegtek a tanács tagjai.

Az írnok listát készített a versenyre jelentkezőkből. Háromezer háromszáz harminchárman voltak, de végül csak tizenhárman bizonyultak nagyon-nagyon eszesnek. Köztük volt Kiskarikás Miska, aki sok mindent tudott: értelmes képet vágni, de ostobát is, valamint ugatni, nyávogni, röfögni, kukorékolni, brekegni, tarka tehenet feketére vagy fehérre átfesteni, egyszerre két kanállal bablevest enni, - de még más csuda dolgokat is.

Cselt eszelt ki a király: halottnak tetteti magát, és koporsójában kihallgatja, hogy mit beszélnek róla a nagyeszűek. Lehet, hogy a kutyabőr valamelyik lázadásra hajlamos kutya bőréből készül majd?

A furfangosoknak azonban több eszük volt, mint gondolta. Úgy színlelték a siránkozást, akkora jajgatást csaptak a koporsónál, hogy jó érzésű embernek rossz volt hallgatni e hamis zenebonát. Persze, nem is volt ott jó érzésű ember.

Kiskarikás Miska azonban ravaszul ennél tovább ment, felkiáltott:
- Én nem hiszem el, hogy hőn szeretett királyunk meghalt! Nagy csapás volna az országra! Visszahozom őt a halálból is!

Leemelte a koporsó fedelét, megcsókolta a király gyűrűs kezét, és a zsebéből kivett tyúktollal megcsiklandozta a halottat játszó orrát.

Fintorogni kezdett a király, mire Miska nagyot kiáltott:
- Életre keltettem király urunkat a halálból! Micsoda öröm!

Kikászálódott a király a koporsóból, és mit tehetett? Úgy kellett tennie, mintha hálás lett volna Miskának.

A második próbatétel sem volt egyszerű, mivel olyan zsákot hozatott a király, amelyiknek teljesen szakadt volt az alja. Így szólt a versenyző okosokhoz:
- Melyik tudna közületek elvinni e feneketlen zsákban sok lisztet, amit a száján át beletöltenek?

Gondolkoztak az okosok. Egyik agyában megfordult: talán be kellene ragasztóval kenni a zsákot belül, de ez az ötlet mindjárt ki is fordult a fejéből: akkor tönkremegy a liszt, de még így sem ragadna bele sok, még ha bizonytalan is a sok mennyisége. A másik el tudott volna vinni a zsákon sok lisztet, de nem a zsákban, - ez az ötlet sem volt jó. A harmadik másik zsákba tette volna a feneketlen zsákot, de akkor a liszt valójában a másikba került volna, - ez sem volt tehát elfogadható.

Miska azonban odaugrott, egyik markával alul összefogta a zsákot. Beletöltötték a lisztet, és már vitte is a legény a király szakácsának. Így szólt:
- Süssön ebből a lisztből a Felséges Úrnak, és Világszépe Feleségének, a királynőnek, kakastejes kalácsot, - és közben ne kakaskodjon senkivel, főleg velem ne!

Ámult a király, hogy ilyen egyszerű, mégis nagyszerű megoldást talált Miska a feneketlen zsákos ügyben.

A harmadik próbatétel azonban, gondolta Kelemen, megfogja a rókát. Ezer szép leány teljesen egyforma, gyönyörű ruhába öltöztetett, és így szólt:
- No, ti nagyokosok! Az ezer lány közül az egyik az én legkisebb leányom, Aranyszívű Rózsika királykisasszony. Ti még sohasem láttátok a leányaimat. Találjátok ki, hogy melyik az!

A tizenhárom versenyző közül tizenkettő hiába nézegette a lányokat, nem találta meg a királykisasszonyt, de azért párt talált magának, feleséget.

Miska a választásnál nem siette el a dolgot. Alaposan megnézte a leányokat, de még a kezüket is. Gyűrűt nem viseltek, de az egyik, igen szép leány ujjacskáin ott volt a gyűrűk nyoma. Azt kérdezte tőle Miska:
- Hol hagytad a gyémántos gyűrűidet?

Elpirult a leány, Aranyszívű Rózsika, és mivel tetszett neki a csinos legény, de meg az, akit az ő férjének óhajtott a király, Tűhegyessy Arnold herceg, nagyon nem tetszett neki, így válaszolt:
- Tettem valahová, vagyok, aki vagyok, akit megszeretek, csókot annak adok! Van, aki kitalál, van, aki kitálal, jó szilvás gombócból olykor jobb két tállal!

Nem szólt erre Miska semmit, mert előzőleg ugyan sohasem látta Rózsikát, de hallotta, mert beszélték róla: nagyon felvágták a nyelvét. Nem vette ezt szívére a legény, arra gondolt: ha szép a lány, hű és kedves, az sem baj, ha kicsit nyelves!

Elment, visszajött, hatalmas csokor vörös rózsát hozott, és így szólt:
- Én téged választalak, világ leggyönyörűbb rózsaszála, talán te vagy a királykisasszony, de ha nem vagy az, akkor is!

A király, aki már eddig is csak úgy ámult Miska furfangos észjárásán, most az ámulást megtoldotta hosszan tartó bámulással. Rögtön hívatta az írnokot, a legnagyobb kutyabőrből nemesi oklevél lett gróf ravaszföldi és fúrósfurfangi Kiskarikássy Mihály névre. Egy másik kutyabőrre pedig odakerült a főokosi kinevezés is. Nem került ez sokba a királynak, sőt, éppenséggel semmibe, csupán két egykori eb bánta volna a dolgot, ha még élt volna.

A grófi rang mellé azonban nem kapott Miska a túlzottan takarékos királytól még egy kapavágásnyi földet sem, még egy árva aranyat sem.

Kapott viszont valami mást. Aranyszívű Rózsika a fülébe súgta, hogy hová szokott elbújni a palotakertben. Oda bújt el Miska is, de csak akkor, ha Rózsika is ott volt. Eleinte csak beszélgettek, de később, a mit tudom én hányadik találkozásnál, már ölelkeztek és csókolództak is.

Azt mondta Rózsika:
- Szöktess meg! Téged szeretlek, a nekem szánt herceget utálom!

Nem könnyű egy királykisasszonyt megszöktetni, de segített a dolgon, hogy Kelemennek hét leánya volt. Aki eddig nem tudta, hogy milyen nehéz hét hajadon leányra vigyázni, az rögvest megtudja, ha hét leánya lesz, de már a hatodik után is sejtheti a dolgot.

Ráadásul Miska óvatos volt. Átváltoztatta fizimiskáját okosból ostobává. Szerzett egy zsákot, telepakolta sündisznóval. Ment kifelé a várból, hangosan dudorászta:
- BAM-BAM-BILIBAM! BUTA ZSÁKBAN TÜSKE VAN! BÖM-BÖM-BILIBÖM! HA JÓL MEGSZÚR, KÖSZÖNÖM!

Az örök először nem hitték a sündisznókat, de amikor belenyúltak a zsákba, menten elhitték. Másodszor kevésbé voltat hitetlenek, csak kívülről tapogatták meg a zsákot, de akkor is szúrást kaptak a sündisznóktól, a zsák szövetén át. Harmadszorra nem sündisznók voltak a zsákban, amit a legény a hátán vitt, hanem Aranyszívű Rózsika. Az őrök most már csak megérintették a zsákot, mert tudták, amit tudtak, - de nem tudták: tévesen tudják.

Most nem szúrta meg őket semmi?

Megszúrta, csak nem sündisznó, hanem belülről Rózsika varrótűje, a leány jóvoltából. Az őrök most már nagyon mérgesek voltak. A legény után kiáltottak:
- Vissza se merj jönni, te bolond, mert, ha még egyszer megszúrnak minket a sündisznóid, agyonverünk!

Miska, és az erdőben a zsákból kiugró Rózsika, azonban szót fogadott: nem mentek vissza. A királynak csak két nap után tűnt fel, hogy az ebédlőasztalnál nincs ott a legkisebb leány. Vélte: szeszélyeskedik. Mindaddig Tűhegyessy Arnold herceg sem hiányolta Rózsikát, mert ez idő alatt a király kincseit nézegette, utóbbiak jobban érdekelték Rózsikánál.

A folyóparton Rózsika egy kő alatt hagyta ezüsttel hímezett kendőjét, Miska pedig fácántollas nyúlszőrkalapját. Mindketten levelet is írtak, amiből azt lehetett sejteni: egymásba szerettek, és mivel nem lehettek egymáséi, a folyóba ölték magukat.

Búsult a király és a királyné, mert szerették Rózsikát, de azután arra gondoltak: ezen már nem lehet változtatni, és van még hat leányuk, az sem kevés. Ugyanerre gondolt Tűhegyessy Arnold herceg is, de, persze, előbb a hozományra. Egy idő után megkérte Aranyszívű Amália királykisasszony kezét.
Megkapta. Kapott hozzá egy várat is, és mivel már volt neki egy, így két váruk lett. No, ez soknak nem mondható, - de hányan vannak olyanok, akiknek egy sincsen, és hiába is várnának rá!

Rózsika előrelátó volt, mivel valamennyi arany- és ezüstékszerét magával vitte a zsákban, de még néhány igen nagy gyémántot is. Házasságot kötöttek. Kis birtokot vásároltak, ami egyesek szerint nagy volt. Hét hétpróbás szolgájuk közül egyik sem volt hétpróbás gazember, mert Miska csak azokat fogadta fel, akik könnyedén kiállták a hét nehéz próbát. Nagy parasztházuk nem volt panaszház, és kastélynak is beillett volna, ha azzá nevezik ki, - de nem tették.

Minden jó, ha a vége jó? Hát, ahogy vesszük, olykor nehéz eldönteni azt, ami magától nem dől el, ámde sok minden eldőlhet magától is. Éldegélt ez a Miska Rózsikával, eleinte nagy boldogságban, jöttek a gyerekek, még azon sem búslakodtak, hogy a hetedik is leány lett. Később azonban a leányok sorra hajadonná serdültek, és nem könnyű ám hét felnőtt leánnyal, még ha van is mit aprítani a tejbe!

A sors azonban hol ezt teszi, hol azt. A leányok mind férjhez mentek, igen jól, - eddig a sors kegyes volt. Ám a hét asszonnyá lett leány oly sok unokát szült Miskának és Rózsikának, hogy amikor náluk időztek a kicsik, hát azt sem tudták hol áll a fejük, - pedig már nem hét szolgájuk volt akkor, hanem hetvenhét!

Hát ez még semmi ahhoz képest, hogy a király hírét vette: nem halt meg Rózsika, mégsem! Kutatott utána, de mire felkutatta, már annyira megöregedett, hogy meghalt. Végrendeletében azonban Miskára hagyta a trónt.

A fejéhez kapott Miska, meg Rózsika. No, még csak ez kellett öregségükre! Huszonnégy unoka csak-csak elviselhető, ha nehezen is, - de egy egész ország!

Miska azonban, Rózsika segítségével, ezt is megoldotta. Volt, akinek reményeit lehűtötték, volt, akinek fejébe észt csepegtettek. Egyiknek jó tudományt öntettek a fejébe tölcséren keresztül, a másiknak a fejéből lecsapolták a rosszat. Tudták, hogy kire hallgassanak, és kire förmedjenek rá: - Hallgass!

Ma is úgy emlegetik uralkodásokat: az volt ám az aranyszívű aranykor! Hát ebben talán van némi túlzás, de azért valamicske igazság is..

(2012)