Kint vagyok a természetben, de az ölén-e? Utóbbi nem biztos, lehet, hogy más testtáján. Ölén, nem ölén, - jó érzés, hogy nem öl senki, most még a szúnyogok sem. Aprócska rovarok táncolnak a légben, nem tudom, hogy ez kulturális esemény náluk, vagy más az ok. A lényeg: jámborak, mint az erjedő must felett hasonló jelenetet előadó muslincák.

A virágbogarak el-elszállnak felettem. Nagyok, szépek, zöld fedőszárnyaik miatt ékszerként ragyognak. Érdekes, hogy a bogarakat sem a fiam, sem a lányom, sem pedig unokáim nem kedvelték, pedig nagyon helyesek is vannak közöttük. Mi lehetett ennek az oka?

Alapvetően talán az a felszínes vélekedés, hagyomány, hogy a bogarak, kivétel nélkül, mind utálatosak. Utóbbit többnyire az írók, költők is terjesztették, terjesztik. Ezzel szemben a lepkéket felmagasztalják a tollforgatók. A lepkét gyakran pillangónak írják, felruházzák minden szép, jó, nemes tulajdonsággal, a képeskönyvekben olykor tündérhez hasonló alakban ábrázolják.

A zöld vagy kék virágbogár semmivel sem csúnyább, mint a káposztalepke, mégis eléri a nem helyeselhető diszkrimináció. Lányunokáimnál egykor megpróbáltam felvenni a küzdelmet e helytelen megkülönböztetés ellen, de sikertelenül. A nagyszülő ritkán nyerhet versenyt a társadalom, a közvélemény ostobaságaival szemben. No, még ha csak ilyen bogár-ügyekben lenne így, de..

A mókus-ügy is tanulságos, ha némileg egyszerűbb is a médiában nap, mint nap szereplő kusza, mert szándékosan összekuszált, hasonló ügyeknél. A mókust égig dicséri a csacskaságokkal beetetett közvélemény: bájos, ügyes, jámbor, eszi a diót, mogyorót, fenyőmagot. Arról a kulisszák mögötti titkos közmegegyezés sunyin hallgat, hogy korántsem annyira vegetáriánus, mint híresztelik. Úgy van ezzel a kiseszű köznép, mint.. No de nem hozok most emberpéldákat, aki ilyenekre kíváncsi, az nézegesse a Hungarian televíziót. A tárgyilagosság kedvéért azonban leszögezem: a MAGYAR mókus NEM ROSSZABB a külföldi mókusoknál. Ezt most, a természet szép testtáján, egy kíváncsi mókusnak versikével is megerősítem:

MAGYAR MÓKUS! Nem vagy rosszabb nagyvilági másnál!
Ha fészket látsz, fiókákkal, mást te sem csinálnál.
Tudod: ha nincs energia, a mókus is léha, -
s nem elég ám önmagában növényi diéta!

Igazad van, MAGYAR MÓKUS: nem kell ide EPILÓGUS!
Fészek-tettről madaraknak, meg másoknak, legyen jó KUSS!

A magyar mókusról eszembe jut a MAGYAR EPER. Két héttel ezelőtt e diszkréten piros-fehér-zöld termék kilója a piacon két és háromezer forint között volt, néhány árusnál háromezer felett. Megkérdeztem egy kevésbé hazafias árust is, aki mézédesnek mondott vérvörös görög epret árult, kilóját ötszáz forintért:
- Miért olyan drága a magyar eper, miközben a görög hozzá viszonyítottan olcsó? Mi az oka az árkülönbségnek?

- A magyar eper még eláll, - hangzott a válasz, - de ez a görög már olyan érett, hogy hamarosan meg kell enni!

A családom meg is ette, elég hamarosan, mert még aznap.

Itt, a természetben, még nem érik az eper kis törpe rokona: a szamóca. Kedves, mókás, ízletes fickó, ha nem is bocsájtják meg neki törpeségét. Okos is, mert, amennyire teheti, megbújik a levelek alatt, sokkal sikeresebben, mint a zöld ág, zöld levelecske a gyermekdalban. Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta? Hát az a szamárság a rendszerváltáskor volt, felnőtt gyermekek, persze, elhittétek, mert soha sem fogtok felnőni! Most már bújhattok a..!

Cseresznye sincs még az erdőben, hiszen még csak három nap múlva lesz május elseje (persze, az is a szokásos április elseje lesz ebben a kis országocskában!). Bajnak baj, de azért sebaj, mert hoztam egy almát. Nem magamnak, hanem a madaraknak. Egy kisebb erdőben még most, tavasz tájt is, jól bevált a dolog: a megnyitott héjú almából rigók, szajkók falatoztak. Egészen közel a padomhoz, három-négy méterre tőlem, igaz, az almát kicsit elfedte néhány bokorág egy tölgyfa alatt. Megfigyelésem: van olyan rigó, szajkó, amelyik felhívja madár fajtársai figyelmét az almára, - de olyan is, amelyik inkább nem. Utóbbiból talán az sejthető, hogy a madarakra is hatott a rendszerváltás..

Az erdő nagyon elgondolkodtató, tehát az ott tartózkodást nem ajánlom, csak a magamfajta különcöknek, akiknek már sok minden mindegy, akár gondolkodhatnak is. Egy idő után azonban még engem is elfog a bizonytalanság:
- Miért nem bánt itt ma senki? Hol is vagyok? Melyik országban?

Ne gondolja senki, hogy Alzheimer-kóros vagyok, vészes feledékenységgel. Nem én vagyok az, hanem az ország. Az a bizonyos ország, amelyik melldöngetően magát demokráciás demokratának hirdeti, de közben gróf Tisza Istvánnak emel szobrot, és Horthy Miklósról neveztet el teret.

Ez jellegzetes, tipikus tünete annak a nagy bajnak, amire nincs gyógymód, legalábbis addig, ameddig agyműtéttel nem lehet az egész agyat kicserélni. Ám a feledékenységről eszembe jut: levelet kell írnom Ádámnak, Madách közismert
tragédiája főszereplőjének. Már írom is:

- Kedves Ádám! Olvastam, hogy részedről az volt az utolsó gond: - Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! Most itt a jó alkalom. Gyere HUNGARYba! Ha felejteni akarsz, itt minden elfelejthetsz. Itt már elfelejtették az első, meg a második világháborút, elfelejtették miről írtak a klasszikus írók, költők.. Itt már annyi rossz tettet, rossz véget elfelejtettek, szinte a végek Végtelenjét!
Mellesleg elég csacskák voltatok, Te is, Lucifer is. Nem tudhattátok, hogy milyen nemű magzat volt Éva méhében! Ne hallottatok semmit a családtervezés leghatékonyabb módjáról?! Itt, Hungaryban, erre is hatékony példát adott a közelmúlt. Nem kell hozzá más, csak egy éles bozótvágó kés.. Üdvözöl: L. M.

Ádám még nem írt választ. Lehet: nagyon szívére vette az Éden elvesztését. A kis elkényeztetett! Nálunk a legtöbb Hungarian azt sem tudja, hogy mi is az Éden. Ők egyelőre nem is fogják megtudni, mert az ország nem arrafelé mégyen..

(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)