Már majdnem május van, bár kissé talán elsietett ez a kifejezés, mivel csütörtök, és csak a jövő kedden lesz május elseje. Négy nap alatt még sok minden történhet, de nem várok e maradék áprilisi napoktól semmi jót, igaz, a májustól sem. Rosszat sem várok, de az úgyis eljön. Otthon a délelőtti órákban ma nem lesz víz, ezért - vagy ez csak ürügy? - elhatároztam: kiballagok a természetbe.

A tavaszban szinte ott a nyár, fényekkel, virágokkal telt a táj. Az erdő felé vezető utcákon alig-alig van ember. Ott az érzés bennem, ami iskolás koromban: elkésőben a tanóráról de rossz volt egyedül baktatnom! Ha másik elkéső is akadt, akkor már jött a megkönnyebbülés: nem vagyok egyedül a bajban. Érdekes, hogy a magányos elkéső érzése ott van bennem, pedig most már nem vagyok elkésőben sehonnan, a halál van elkésőben, de az, tudtommal, nem szokott társasan járni, - bár ki tudja?

Nem szívesen gondolok vissza az iskolára, pedig jó tanuló voltam annak idején, a nyolcadik osztály befejezésénél még igen nagy jutalomkönyvet is kaptam Magyarországról, ám a tanintézet poroszos múltjának rossz hagyományait némileg még a világháború után is őrző iskolát nem kedveltem. Érdekes, hogy ezek a rossz hagyományok milyen makacsul tartják magukat, mindmáig, sőt, az utóbbi időben szinte hihetetlen mértékben fel is erősödtek, más rossz és nagyon rossz örökségekkel együtt.

A tölgyfák levelei még sárgászöldek, később majd erősödik, sötétedik rajtuk a szín. A pitypang (gyermekláncfű, kutyatej) virágával tavaszban, nyárban tömeges jelenség, kicsit (vagy nagyon?) ízléstelenül zajong sárga színével, valószínűleg még a giccses dolgokért rajongó átlagember sem szereti, ám én, mikor kialakul rajta az áttetsző pitypanggömb, benne a sok kis ejtőernyővel, akkor imádom. Olyan bájosan tűnődő, mintha gondolkodna valamin.

Ballagás közben eszembe jut (talán egy tegnapi híradáshoz asszociálódóan?) egyik volt iskolatársam. Írtam már róla Beteg versek címmel, érdekes emberke, persze, nevét, pártállását nem említettem, mint ahogyan most sem. A XX. század második felében nagy buzgalommal AZT dicsőítette, a rendszerváltás után pedig meredeken EZT. Ki tudná ezt nálam jobban, hiszen ifjoncként költői estnek is szerzői voltunk (másokkal együtt), már az iskola után. A hozzá hasonló személyekből tizenkettő egy tucat, de azért mégis érdekes egy köpönyegforgató köpönyegének mindkét oldalát közelebbről látni. Nemrégen verseskötete is megjelent, akkor írt nekem, meghívott a kötet bemutatójára. Visszaírtam neki: nagyon örülök könyve megjelenésének. Ez igaz is volt, fontosnak tartom az igazat, még egy levélszövegnél is: miért ne örülnék kötete TECHNIKAI megjelenésének, ha ez neki örömet okoz?

Versei egyébként rosszak, ami érthető: versben nehéz hazudni. Még tehetséges, jelentős költőnek sem szokott sikerülni ilyesmi elfogadható színvonalon. No és ha gyönyörű, de igaz szavú költeményeket írna? Utóbbival még kevesebbre menne, hiszen mai eszmetársai nem ezt várják tőle. Kötetének bemutató estjére viszont nem mentem el.

Érdekes állatot a természetben ma keveset láttam. Egy szarka sétált, csinos volt fekete-fehér tollöltönyében, és jól tápláltnak tűnt. Később az erdei fák között szép szürke galambot vettem észre, nyakán fehér csíkkal. Sajnos, nem tudtam megállapítani, hogy az általam ismert vadgalambtól igen eltérő külsejű madár valamiféle vadon élő szárnyas, - vagy pedig az erdőbe költözött (esetleg csak oda kirándult) házigalamb. E tudásbeli hiányosságom kicsit elszomorított, de a szomorkodás okát hamarosan más, százszorta inkább búra okot adó gondolatok vették át.

Annyiban nem mondott csütörtököt e csütörtöki nap, hogy megírtam a fele-fele verset. Így nevezem, mert felét szerdán írtam, otthon, a másik felét pedig ma, a természetben. Kicsit hosszúra sikeredett, de nem baj, nem ruha a vers, aminek szövetét az olvasó szellemi termetéhez kell szabni, vagy ahhoz igazítani. Aki verset ír, legyen önérzetes. Azt írja, ami neki tetszik, - nem pedig azt, ami az olvasónak!

(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)