Eső kopog az ablakon, odakinn hideg szél süvít.
Menedéket lel egy madár, magányos tölgyfa lombjain.
Villám cikáz, nappali fényességként az éjszakába,
Riadt vadak vágtatnak, és többé sose néznek hátra.
Folyóként hömpölygő, vadul zúduló megáradt patak.
Elönt, és sodor magával mindent. Fát, padokat, hidat.
Tavakba nyúlik a víz, sok elmosott sáros hordalék.
Egy fatörzsön kismadár szuszog, azt hitte már itt a vég.

Hajnali nap fényénél szárad az ébredező világ.
Megannyian keresnek a szürkület előtt új hazát.
Csendesedik a víz, de hívó szótól hangos az erdő.
Keresik társuk megannyian, eloszlik a sok felhő.
A nap odafenn újra ragyog, erőt és reményt adva.
Az élet zajlik tovább, a múltat végleg hátrahagyva.
Felhők rohannak az égen, a fények már hanyatlóban,
Narancsszín labda az égről, magát messzi a vízbe dobja.
Vörösen pislákol az ég alja, feltűnnek a csillagok.
Elborít mindent az éji sötét, és csak a hold ragyog.

Csend honol most mindenütt, a fény már régen aludni tért.
Hosszú út után, egy fáradt vándormadár is hazatért.