Rügyek félénken mosolyogtak,
előbb, - most már esőre várnak.
Elkomolyodtak. Átszűrt fényben,
tűnődő csend, árnyékvasárnap.

A kökénybokor elvirágzott.
Bezárt méhecskék kehelyterme.
Ballag a táj, kertekkel hátán,
múlt tavaszokba, végtelenbe.

Egy tulipán pirosa dobban
szívként. Nem veszi észre senki.
Volt színek, volt szívdobbanások
emlékeit újrateremti

hulló percekre. Önmagukban
elbújt hajlékok, apró házak, -
sok-sok kis világ, kicsinyített
másai tágasabb világnak,

de az is szűk, mert meg nem értett.
Az ember nem ott van, ahol van.
Ballag a táj, kertekkel hátán,
rügyeket bontó látszatokban,

majd megáll, fényt kér fénytelenben,
s örül, ha éri fentről permet,
s elhiszi: túl az alkony hídján
várják esti csillagszerelmek.

Ballagó táj, rügyek, kis házak,
várás, piros lángtulipánok!
Elsötétedő életeknek
szemében csak könnycseppet látok.

(2012)