Rám néztél talán nevettél is,
szemedben láttam még a Reményt.
Kopott koffereddel kezedben álltál,
s mögéd dermedt a szerelvény...
Kék volt a szemed, és szép volt a sminked
Szőke fürtjeid, mint aranyló drága kincsek
omlottak le lágyan válladra,
s Te, a legszebb cipőd húztad a lábadra?
Sokan álltak ott. Lesütött szemmel férfiak, asszonyok.
Lányok, vének, és gyerekek. Már senki sem nevetett.
És volt a csillag, a jel, lelkükbe sütve Dávid csillaga,
dühös könnyekkel fájón szemükben, merre vagy, ó Haza!
Előttük hegyekké nőttek szuronyos fegyverek,
mondd azt, hogy rossz álom, ez igaz nem lehet...
A vonat elindult.. A nap sírva kapaszkodott a fénnyel,
parányi apró résekbe világított, kecsegtetve csalfa reménnyel.
Már csak a szív, s nem az ész irányított..
Még szomorú szemedben láttam a reményt,
talán mosolyogtál, s intettél is felém.
Elvitt a mozdony, sietve, átkosan hörögve-zörögve,
de Te itt maradtál már nekem Örökre..

Most itt állok megsárgult fényképeddel kezemben.