Költészet Napja igazából sok éve nincsen. Meghirdetik ugyan, de az erőltetett, jelentéktelen, hivatalos látszat-ünneplések alig érdekelnek már valakit. Joggal, mert nem a költészet iránti tiszteletet érezni mögöttük, hanem a hazugságot. Azt a hazugságot, amelyik jelenünkben az egyik fő jellemzője Magyarországnak. Igaz, a világnak is, - de jobb érzésű embert ez aligha vigasztalhat.

Amikor ezt valaki, - nem versben, hanem prózában - megírja, gyáva, sunyi hallgatás fogadja, vagy önhaszon vezérelte pocskondiázás, utóbbi az elbutítottaknál, persze, önhaszon nélkül is gyakran előfordul. Megindul a nagy siránkozás, vádaskodás: írhatja ezt valaki ilyen ÁLTALÁNOSÍTÓN?!

Versben erről már nem is ír szinte senki. Aki gondolkodik, érzi: ez az ország csúnyán elárulta mindazt, amit Ady Endre, Juhász Gyula, József Attila, és gyakorlatilag szinte valamennyi klasszikus költő, tanított. A mai - kapitalista - Magyarországnak éppoly ellenszenves József Attila törekvése, küzdelme, mint annak a Magyarországnak, amelyben élt. Ha ezt nyíltan bevallotta volna a rendszerváltás utáni hatalom, az erkölcsileg némileg becsületesebb lett volna, de ezt sem merte megtenni, - és nem meri most sem. Inkább a szemforgató, álszent magatartást választja helyette.

A jellemzőket kiemelő általánosítás nélkül nem lehet írni egy társadalomról, országról. Szükség van a leegyszerűsítés nélküli bonyolultra, valamit a lényeg kiemelésére, egymás mellett.

Az országot, a hatalmat képviselő rétegeket bíráló klasszikusok talán nem általánosítottak? Az tették, mert egy jobb Magyarországot szerettek volna.

A reformkori küzdelmekben sokáig az önérdeküket a haza, az ország érdeke elé helyező, kiváltságaikhoz görcsösen ragaszkodó konzervatív nemesek voltak fölényben. Petőfi Sándor talán megsértette az országot, a magyarságot, a hazát, amikor maró gúnnyal általánosított 1847 decemberében, OKATOOTAIA c. versében? Ebből idézem (az eredeti helyesírással):

Mit? nyilvános épület nincs?
Hát az akasztófa mi?
S ezt bizony majd minden falu
Határában láthatni.

Oh e nemzet büszke nemzet,
Épen erre tart sokat,
S ebben talán fölül is múl
Minden más országokat.

Virágozzál, dicső ország,
Nagyratermett náció,
S még soká ne háborgasson
A civilizáció!

Ám ha valakinek nem tetszik Petőfi, e kor klasszikusainál más példát is találhat. Vörösmarty Mihály Országháza című versében, 1846-ban így írt az akkori - úri - hazáról:

Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.

Kölcsey Ferenc Rebellis vers c. alkotása mintegy nyolc évvel előbb (1838-ban) szintén általánosítóan bírálja a magyarságot:

Zrínyi vére mosta Bécset,
S senki bosszút nem állt;
Rákóczi küzdött hazánkért,
S töröknél lelt halált.
Páris ígért szabadságot,
Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.

Sorolhatnánk a példákat, szinte vég nélkül. Kölcsey Ferenc Himnuszáról írtam már. Rámutattam: a megzenésített verset éneklők túlnyomó többsége szerintem a mai napig nem döbbent rá arra, hogy a költő nem csupán az Isten áldását kéri a magyarokra (erre mindenki emlékszik), hanem a magyaroknak magyarok elleni szégyenletes tetteit is megemlíti. Ráadásul az is eszébe juthatna a Himnusz sorainál annak, aki az igazat keresően gondolkodik: hol volt még az ország azoktól a későbbi magyar szégyenektől, amelyek a XX. század első felében bekövetkeztek! A klasszikus költők erkölcsi bátorságának szinte nyoma sincs már az 1989-ben társadalmi rendszert váltott országban.

A kapitalizmus - lényegét tekintve - ugyanaz maradt, mint József Attila korában. Bár a XX. század második felében lezajlott folyamatok ezt a társadalmi rendet némileg álcázásra kényszerítették (ma ritkán használja a hatalom a kapitalizmus megnevezést, vagy a tőkés társadalmi rend kifejezést, hanem helyette inkább a megtévesztő demokráciát, vagy piacgazdaságot, - nem véletlenül), a lényeg mégis, általánosíthatóan az, amit József Attila így fogalmazott A tőkések hasznáról című versében (a költemény a Haszon című változatával szinte teljesen megegyezik):

Testvérem, folytatnám, de unnád,
tudod, hogy nem élsz lazacon, -
amíg tőkések adnak munkát,
a tőkéseké a haszon.

Nem csupán a haszon a tőkéseké, hanem alapvetően a hatalom is, - ez a kapitalizmus lényegéből következik. Fontos azonban megjegyezni, hogy József Attila, amikor körképet rajzol kora dolgozó társalmi rétegeiről, a munkájukból élőket, ha kis vagyonuk van is, nem sorolja a tőkések közé. Így ír Mondd, mit érlel.. című költeményében:

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki sót mér, krumplit, kenyeret,
hozomra, újságpapirosba
s nem söpri le a mérleget;
s ritkás fény közt morogva rámol
- az adó hosszú, nagy a bér -
s mi haszna sincs, hiába számol
többet a petróleumért?

József Attila és más klasszikus (vagy nem klasszikus, de hazájukért tenni akaró, és tollukat ennek szolgálatába állító) költők oktatni, nevelni, értőbbé tenni akarták a tömegeket. Ma ilyen költészet nincsen. Hiába ott a példa a múltból, mint József Attiláé is, aki a dolgozókat ilyen verssorokkal figyelmeztette Vigasz című, 1933-ban írt versében:

Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.
...

S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is mult. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.

A napokban valaki felhívta a figyelmem egy weboldalra. A weboldal címét nem írom ide, mert nem kívánok reklámot csinálni neki, még akkor sem, ha az ott levő írások a parasztvakításnak nevezett káros tevékenység iskolapéldái. Egyik ilyen írás azzal foglalkozik, hogy mivel a tömegek nagyobb része nem tudja kiismerni magát a politikában, ezért a demokráciának nevezett társadalmi rendben választó joguknak alkalmazása, szavazatuk értéke nagyon is kétes. Ez önmagában teljesen igaz, mégis nyilvánvaló a szerző káros szándéka. A tömegeket ugyanis a kapitalizmusban jól szervezett gépezet, hatalmas médiabirodalom butítja, másrészt a tudás, jól informáltság önmagában távolról sem elég a közösség számára jó, az ország érdekét figyelembe vevő választáshoz. Utóbbi tekintetében gondoljunk akár csak arra: mint viselkedett a magyar értelmiség túlnyomó része az 1919-es Tanácsköztársaság összeomlása után, valamint az első, és a második világháború kirobbanása idején? No és a háborús események alatt? Annyira elégedett lehet bárki - becsületes hazafiként - az értelmiségi rétegek magatartásával, szókimondásával, igazságosságra való törekvésével az 1989-es rendszerváltás idején, - és akár jelenünkben?

Nyilván nagyon kevesen törődnek manapság az igazsággal Magyarországon (és a világban), mégis ide írom, még ha csak önmagamnak is: ez az ország nem nevezhető méltónak József Attila örökségéhez. A becsületét máig sem nyerte vissza. Becsület nélkül pedig nincs költészet, - de haza sincsen, a szó nemes értelmében. Hazugság van, a közösség többségére káros, lelkeket mérgező szellemiség, harácsoló csoportérdek, ami az ország valódi érdekeit semmibe veszi.

Mivé lett magyar hazátok? - ezt a kérdést sugallja a Mának Vörösmarty Országháza című verse.

Lehet, hogy senkit sem érdekel már a válasz, de ezt a kérdést én mégis felteszem.

(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)