Macskavárófalva szép hely. Van ott sok minden: kecske is, kocsma is, tehén is, remény is, ló is, hó is, - de, mármint a hó, csak télen. Nyáron, persze, amikor nagy a hőség, nem elég a ló, kellene hó is, de az akkor nincsen. Nem lehet mindig minden együtt.

Ám Fifikás János, a falu tréfacsináló legénye, télen is, nyáron is ott volt, mindig. Sokakat lóvá tett, de időnként a lóvá tettek megrúgták.

Az a három jómódú vándorlegény, aki Seholsincsföldről a falu felé igyekezett, Macskavárófalváról csak annyit tudott: nem város. Ezt is csak akkor tudták meg igazából, amikor már benne jártak, - de akkor nagyon. Csizmájukon sírt a sár, a kutyák veszettül ugattak, a gyerekek meg tátották a szájukat, bámultak.

Hát én nem tudom, hogy az ördög sugallatára, vagy azért, mert őrző angyalaik elaludtak, de éppen Fifikás János házához kopogtattak be szállást kérni. Nem titkolták nevüket, foglalkozásukat, egymás után hangzott el:

- Háromollós Henrik, szabó!
- Adomveszem Pál, kereskedő!
- Pirospipám Márton, írnok!

Megörült Fifikás János, csudamód. Ezek a legények nem ismerik őt, bármit beadhat nekik, amit a falubeli kutyák, macskák, nem beszélve a kétlábúakról, nehezen vesznek már be. Készséggel adott a vándorlegényeknek szállást, majd vacsorát is készített.

Vacsora után elkezdte beadni nekik a maszlagot:
- Tudjátok, nem akármilyen falu ez! Itt a lépes méz is magától lép a szájba. Itt annyi a szép leány, hogy még a bíró ebe is morog erre a túlzott hajadonbőségre.
Hanem egyet megsúgok nektek, ha kinyitjátok a fületek: itt komolyan veszik a népszokásokat. Most is van ilyen, húsvét előtt. Ti jókor jöttetek, mert vasárnap, a mise után, összegyűlnek a parkban a legények, leányok. Minden legény annak a leánynak, aki leginkább megtetszik neki, két kifestett nyulat ad, és két csókot követel érte. Ha nem kap csókot a leánytól, akkor a legény magára mutat és így szól: - Ha e legény csókot nem kap, bútól szíve majd megszakad! Erre a leány elneveti magát, és mégis megadja a csókot, kettőzötten. Nektek szerencsétek van! Eladok mindegyikőtöknek két-két fehér kisnyulat. Kifesthetitek, amilyenre akarjátok. Vasárnap eljön a ti lányos napotok! Ám addig egy szót se, mert aki kikotyogja a dolgot, hogy mire készül, azt a leányok erőszakkal felöltöztetik madárijesztőnek, és háromszor is körbekárogják! Nagy szégyen az!

Örültek a legények. Náluk még sokkal jobban örült Fifikás János. Azt hitte: pompás tervének gépezetébe nem esett bele egy csikorgó homokszem sem.

Jól hitte?

Nem hitte jól, mert belesett homokszemként húga, egy eladósorba került gyönyörű, bájos leány: Fifikás Katika. Katikának az volt a szokása, hogy buta libuskának tettette magát, pedig ravasz volt, mint a róka. Ám ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy most a Sors homokszeme legyen, hanem megvolt az a szokása is: nem ment be mindjárt az ajtón, hanem előbb belesett az ablakon, meg egy ideig fülelt ajtó előtt, ablak alatt, de még, ha szükségesnek látta, máshol is.

Meghallotta Fifikás Katika a bátyja tervét. Benyitott, játszotta a semmit sem tudót. Persze, nem mondták el neki a tervet. Katika mindjárt nagyon megtetszett a legényeknek, de leánynak is a legények. Gondolt egyet a leány, amiből mindjárt egyszerre három lett. Neki van két jó barátnője: Klárika és Julcsa. Nem Henrik, Pál és Márton fog lépre menni, hanem az ő bajkeverő testvére!

A három legény mindegyike vett két-két fehér nyuszit Jánostól. Kicsit sokallták az árát, de, ha ez a népszokás, akkor mit lehet tenni? Ráfestettek a nyuszik szőrére mindenféle ábrát: piros szíveket, napot, holdat, virágokat. Henrik még egy bárányt is, bár az inkább a csacsihoz hasonlított.

Ujjongott Fifikás János, de csak magában. Lesz ám vasárnap nagy cirkusz a parkban! Barátainak meg is súgta: jöjjenek, lesz majd nevetés! Miért? No, azt már nem árulta el. Úgy jó a titok, ha rejti a tok, - egy ideig.

Vitték is a parkba a nyuszikat a legények: Henrik, Pál, Márton. A tréfa kiagyalója, János, pedig már nem csak magában nevetgélt, hanem ki-kiböfögött belőle olykor a röhögés is. A nép bámulta a cifrán kifestett nyulakat, olyannyira, hogy ezt talán még egy-két világhíres piktor műve is megirigyelhette volna.

János biztos volt a dolgában, egészen az elbizakodottságig. Ám hirtelen rosszat sejtett. Megjelent a húgocskája, két barátnőjével karöltve. Odaálltak a legények elé, és Fifikás Katika csengő hangon tudakolta:
- Kinek hoztátok ezeket a műremekké tett nyuszikat?! Látjuk, hogy ismeritek a húsvét előtti népszokásunkat!

Megörült Henrik, mert igen tetszett neki Katika. Mindjárt átadta a két nyuszit. Erre, mintegy varázsütésre, Pál is átadta az övéit Klárikának, Márton pedig Julcsának. Henrik bátran előrébb lépett és így szólt, a maga költötte versikével:

Álom hozott festett nyúlvilágot.
Két nyusziért én két csókot várok.
Ugye, Kati, nem sajnálod tőlem
két csókod e szép tavaszidőben?

Pál és Márton is követelte a csókokat. A lányok, bár nevető szemmel, de kijelentették:
- Nem, nem, százszor nem! Négy nyuszi fül, ez rendben. Ám mi csókot nem adunk, inkább messze szaladunk!

Megijedt a három legény, hogy elszaladnak a gyönyörű leányok, pedig utóbbiaknak ez esze ágában sem volt. Rögtön elkezdtek panaszkodni, hogy akkor megszakad a szívük.

Elnevették magukat a lányok. Henrik is, Pál is, Márton is megkapta a csókokat, méghozzá négyet kettő helyett. A nézők azt hitték: ez valamiféle színjáték. Nagyon tetszett nekik. Tapsoltak.

Mi történt utána? Sok minden. Macskavárófalván itt is, ott is nyuszikat festettek a legények, vitték a lányos házhoz, de csak oda, ahol a kiválasztott leány lakott. Így is volt néhány kavarodás, mert némelyik leány három legénytől is kapott festett nyuszikat. Egyiknek mondta is az apja: - Ha ez így megy tovább, hamarosan nyúlfarmunk lesz!

A legfurább módon azonban Pinciprancsi Éva viselkedett, mert ő, saját használatára, megfordította az új szokást. Kifestett két hatalmas fehér nyulat, és azokkal Fifikás János házához ment. Megörült a legény, mert szerette Évikét, de meg is ijedt, mert még sohasem látta ilyen elszántnak.

A leány így szólt János:

Figyelj tréfás, rosszfás János!
Választ várok tőled! Már most!
Te is kérsz, és én is adok.
Mit kell kérned? Jól tudhatod!
Ha azt mondod: nem tudhatod, -
nagy pofont kapsz, mindjárt, hatot!

János ijedtsége rémületté változott. Hű! Évike a mindene, tényleg komolyra kell fordítania a szót, mert különben igen csak baja lesz legényszívének, gyógyíthatatlan.

Gyorsan így kiáltott:
- Nem tréfáltam, Évike! Kössünk örök békét! Te nekem adod ezt a két csodálatosan szépre kifestett nyuszit, meg a kezedet, én viszont mindjárt felhúzom gyönyörű ujjacskádra azt a gyűrűt, amit már meg is vásároltam. A két nyuszi úgyis a miénk lesz, közös, a lakodalmunk után. Ám a négy csókra igényt tartok, most mindjárt!

Büszke volt Éva, hogy sikerült ilyen ügyesen elrendeznie a dolgot. Kistestvére viszont még nála is jobban, mert ő festette ki a nyuszikat.

A végén minden jól alakult. Henrik, Pál és Márton a faluban maradt, mert később kiderült: a két-két nyúllal nem csupán csókokat szereztek, hanem feleséget is.

Fifikás János kópésága a lakodalom után csak odáig terjedt, ameddig felesége, Éva megengedte neki. A falu népe örült, mert jó szabóra, ügyes és becsületes kereskedőre nagy szüksége volt, írnokra pedig különösen. Később Mártont bíróvá választották, de az írnokságot is megtartotta. No meg a jó étvágyát is. Felesége, Julcsa, mondogatta is, tréfásan:

Férjem ma oly buzgón körmölt!
Benne van három tál pörkölt.
Tegnap bíróként remekelt!
Túrós csuszám hamar elkelt.

(2012)