Feltöltve: 2012-04-02 19:05:41
Megtekintve: 6107
Gyermekkori húsvétok
Régen voltak ezek a húsvétok, a múlt század negyvenes, ötvenes éveire kell visszaemlékeznem, de nem a visszaemlékezés nehéz, hanem azon tűnődöm:
írhatok-e olyasmit, ami ma is érdekes? A vers az más, az könnyebben fel tudja villantani a múlt örömét, bánatát, úgy, hogy az mások számára is átélhetővé válik.
A háború utáni negyvenes, ötvenes évek érthetően szűkös viszonyai mellett mi sem éltünk valami bőségben, de akkoriban ez általános volt. A szegénység valamilyen foka nem volt szégyen, mert ritka volt az ellenkezője. A társadalomban nem volt már meg az a gazdag és arcátlanul pökhendi réteg, amelyik a Horthy-korszakot uralta (és amelyik az 1989-es rendszerváltás után, a tőkés társadalom talaján, most újra megjelent, persze, más formában, a nemzetközi helyzethez, és az európai viszonyokhoz igazodóan).
Gyermekkorom időszakát (amelybe sok minden beletartozik, a hatalom által akkor elkövetett bűnök is, ám sok minden más is, amiről ma - a bűnök ismételgetése, papagájozása mellett - nem esik szó) idealizálni nem akarom, ugyanakkor megjegyzem: az ország nagyon-nagyon messze van történelme tárgyilagos megítélésétől, igaz múltjával való szembenézéstől. A gyermek többnyire nem annyira gyermek, mint a felnőttek róla elképzelik (vagy magukkal el akarják hitetni). Külön érdekes kérdés: mint éli át a gyermek a felnőttek világát, a mindennapok küzdelmeit, életének ebben az időszakában? Én átéltem, nagyon is. Lehet, egyszer erről is írok.
Tény: akkoriban a gyermekek, így mi is, húsvétkor sem kaptunk valami sok ajándékot, de mivel szüleink erre az alkalomra a szokásosan aprólékos takarékosságon túlmenően is próbáltak egy kis pénzt félretenni, hónapokon keresztül, - a nagy átlagnál valószínűleg némileg többet. Egy idő után csokoládét is. Nemrégen megpillantottam egy áruház reklámjában szereplő nosztalgia-ajándékok között azt a cukor piros tojást, amelyik - tréfás kifejezéssel - ajándék-rémecske volt. A piros festék könnyen leolvadt róla, anyaga pedig hihetetlenül kemény volt. A másik cukorféleség, amitől viszolyogtam, de azért - jobb híján - néha megettem, valamiféle töltött selyemcukor volt. Édeskés, csekély élvezetet adó.
Kaptunk azonban különféle játékokat is, ezek egy részét, közvetlenül a háború után, szüleink és nagyszüleink készítették. Olykor boltból származtak, és különösen humoros volt (de csak mai szemmel!) az egyik képeskönyv, amelynek állatai többek között a gázháborúra való felkészülést mutatták be a mesetörténetben. Az interneten csak a címlapját pillantottam meg néhány éve,
egy antikvárium honlapján.
Volt azonban akkoriban (és később is, gyermekeinknél, unokáinknál) egy igen jó húsvéti ötlet, amivel nyilván szüleink nem voltak egyedül, de, ha valahol ma is megvalósítható, és még nincs szokásban, igen ajánlom.
Az ajándékokat meg kellett keresnünk. Hová tette a húsvéti nyúl? A kertünk az ajándékok elrejtésére ideális terep volt (de lakásban is meg lehet valósítani). Ez az ötlet nagyon felfokozta nekünk, gyermekeknek a húsvét-várás izgalmát, és az ajándékok megkeresése is nagy élmény volt.
Divat volt a házról házra járó húsvéti locsolkodás is, de abban sohasem vettem részt (öcsém sem). Hozzánk jöttek locsolkodók, kaptak is a család nőtagjaitól ajándékot, én azonban szégyelltem volna ilyet tenni. A város más, mint a falu, talán ott ez természetesebb, elfogadottabb volt.
A család és a rokonság nőtagjait azonban illett, sőt, szinte kötelező volt húsvétkor meglocsolni. Ezt többnyire kelletlenül tettem, mert a pohárnyi hideg vízzel való leöntést nem vették szívesen. Egyedül húgocskámnál szerettem gyakorolni ezt a szokást. A nevezetes napon először csak sokáig ijesztgettem azzal: hideg vízzel lelocsolom. Futott, sikítozott. Többször is. Végül valóban le is locsoltam. Annyira nem tudtam átnedvesíteni, mint az eredeti falusi népszokásnál, ahol a legények a kútról hozott vödör vízzel öntötték le a lányokat, mert attól édesanyám megvédte. A rokonoknál pedig csak pár csepp volt illendő a hajra, lehetőleg kölnivízzel, de ha a rokon a kölnivizet nem szerette, tiszta víz került a kis üvegcsébe.
Hát.. nyilván sok-sok Olvasóm húsvétjai érdekesebb voltak, mint az enyéim. Ám szívemben megmaradt ebből az évszakból is (mint a többiből) valami különös talány, varázslat, színek és fények egymást ölelő, táncba kezdő, megnyugvó együttese, valami kellően ki sem fejezhető rejtélyesség, amely ma is az, hiába nézem sok ezerszer újra és újra a virágzó fákat, fehér bimbókkal behavazott bokrokat.
Nem kívánok rosszat a rosszindulatúaknak sem, főleg azért, mert a rossz többnyire még rosszabbá teheti őket. Nem papolok a szeretetről, - nem szokásom. Ám azoknak, akik ide látogatnak, a Húsvét igaz, humánus szeretetével, ezzel a versemmel (Húsvét felé megy..) kívánok Kellemes Húsvéti Ünnepeket:
Húsvét felé megy a táj. A magasban
siető kék, a felhő elmarad,
majd újra indul, hirtelen harangszó
kileng, lehull, mint annyi szívhez hajló,
halandó pillanat.
A tisztaság fáj, mivel télből jöttek
szeme homályhoz, sötéthez szokott,
s most barna, zöld rügyek mind fényben élnek,
s a vizek ajkán színezüst ígéret,
mely eddig hallgatott.
Nem vagyok már, s ezért nem is szeretnek, -
de szeretem a lélegző eget,
kékjét, felhőjét látszat-végtelennek,
s a kiáltás után megnyugvó csendet,
ha madár vétkezett.
Feltámadás? Annyi kérdőjel szállna,
ha tovább gondolkodna gondolat!
S titkot találón talán összekötne
tavaszt és rejtélyt, s édenkerti földre
hozna csillag, szabad.
Tavasz, húsvét, lehet: már nem is kellesz
bolond nyulakkal futó szerelem,
földek, vizek kart karba öltő álma..
Ringó álomtánc, mely körét bezárja,
mondd: még itt vagy, velem?!
Ha nem vagy is, látom egét a kéknek,
s virágcipőcskék csengő sora lép
a szívemre színekkel, s végtelennel,
mint bárki mást, utammal úgy veszejt el
szépség és messzeség.
(2012)
(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)
írhatok-e olyasmit, ami ma is érdekes? A vers az más, az könnyebben fel tudja villantani a múlt örömét, bánatát, úgy, hogy az mások számára is átélhetővé válik.
A háború utáni negyvenes, ötvenes évek érthetően szűkös viszonyai mellett mi sem éltünk valami bőségben, de akkoriban ez általános volt. A szegénység valamilyen foka nem volt szégyen, mert ritka volt az ellenkezője. A társadalomban nem volt már meg az a gazdag és arcátlanul pökhendi réteg, amelyik a Horthy-korszakot uralta (és amelyik az 1989-es rendszerváltás után, a tőkés társadalom talaján, most újra megjelent, persze, más formában, a nemzetközi helyzethez, és az európai viszonyokhoz igazodóan).
Gyermekkorom időszakát (amelybe sok minden beletartozik, a hatalom által akkor elkövetett bűnök is, ám sok minden más is, amiről ma - a bűnök ismételgetése, papagájozása mellett - nem esik szó) idealizálni nem akarom, ugyanakkor megjegyzem: az ország nagyon-nagyon messze van történelme tárgyilagos megítélésétől, igaz múltjával való szembenézéstől. A gyermek többnyire nem annyira gyermek, mint a felnőttek róla elképzelik (vagy magukkal el akarják hitetni). Külön érdekes kérdés: mint éli át a gyermek a felnőttek világát, a mindennapok küzdelmeit, életének ebben az időszakában? Én átéltem, nagyon is. Lehet, egyszer erről is írok.
Tény: akkoriban a gyermekek, így mi is, húsvétkor sem kaptunk valami sok ajándékot, de mivel szüleink erre az alkalomra a szokásosan aprólékos takarékosságon túlmenően is próbáltak egy kis pénzt félretenni, hónapokon keresztül, - a nagy átlagnál valószínűleg némileg többet. Egy idő után csokoládét is. Nemrégen megpillantottam egy áruház reklámjában szereplő nosztalgia-ajándékok között azt a cukor piros tojást, amelyik - tréfás kifejezéssel - ajándék-rémecske volt. A piros festék könnyen leolvadt róla, anyaga pedig hihetetlenül kemény volt. A másik cukorféleség, amitől viszolyogtam, de azért - jobb híján - néha megettem, valamiféle töltött selyemcukor volt. Édeskés, csekély élvezetet adó.
Kaptunk azonban különféle játékokat is, ezek egy részét, közvetlenül a háború után, szüleink és nagyszüleink készítették. Olykor boltból származtak, és különösen humoros volt (de csak mai szemmel!) az egyik képeskönyv, amelynek állatai többek között a gázháborúra való felkészülést mutatták be a mesetörténetben. Az interneten csak a címlapját pillantottam meg néhány éve,
egy antikvárium honlapján.
Volt azonban akkoriban (és később is, gyermekeinknél, unokáinknál) egy igen jó húsvéti ötlet, amivel nyilván szüleink nem voltak egyedül, de, ha valahol ma is megvalósítható, és még nincs szokásban, igen ajánlom.
Az ajándékokat meg kellett keresnünk. Hová tette a húsvéti nyúl? A kertünk az ajándékok elrejtésére ideális terep volt (de lakásban is meg lehet valósítani). Ez az ötlet nagyon felfokozta nekünk, gyermekeknek a húsvét-várás izgalmát, és az ajándékok megkeresése is nagy élmény volt.
Divat volt a házról házra járó húsvéti locsolkodás is, de abban sohasem vettem részt (öcsém sem). Hozzánk jöttek locsolkodók, kaptak is a család nőtagjaitól ajándékot, én azonban szégyelltem volna ilyet tenni. A város más, mint a falu, talán ott ez természetesebb, elfogadottabb volt.
A család és a rokonság nőtagjait azonban illett, sőt, szinte kötelező volt húsvétkor meglocsolni. Ezt többnyire kelletlenül tettem, mert a pohárnyi hideg vízzel való leöntést nem vették szívesen. Egyedül húgocskámnál szerettem gyakorolni ezt a szokást. A nevezetes napon először csak sokáig ijesztgettem azzal: hideg vízzel lelocsolom. Futott, sikítozott. Többször is. Végül valóban le is locsoltam. Annyira nem tudtam átnedvesíteni, mint az eredeti falusi népszokásnál, ahol a legények a kútról hozott vödör vízzel öntötték le a lányokat, mert attól édesanyám megvédte. A rokonoknál pedig csak pár csepp volt illendő a hajra, lehetőleg kölnivízzel, de ha a rokon a kölnivizet nem szerette, tiszta víz került a kis üvegcsébe.
Hát.. nyilván sok-sok Olvasóm húsvétjai érdekesebb voltak, mint az enyéim. Ám szívemben megmaradt ebből az évszakból is (mint a többiből) valami különös talány, varázslat, színek és fények egymást ölelő, táncba kezdő, megnyugvó együttese, valami kellően ki sem fejezhető rejtélyesség, amely ma is az, hiába nézem sok ezerszer újra és újra a virágzó fákat, fehér bimbókkal behavazott bokrokat.
Nem kívánok rosszat a rosszindulatúaknak sem, főleg azért, mert a rossz többnyire még rosszabbá teheti őket. Nem papolok a szeretetről, - nem szokásom. Ám azoknak, akik ide látogatnak, a Húsvét igaz, humánus szeretetével, ezzel a versemmel (Húsvét felé megy..) kívánok Kellemes Húsvéti Ünnepeket:
Húsvét felé megy a táj. A magasban
siető kék, a felhő elmarad,
majd újra indul, hirtelen harangszó
kileng, lehull, mint annyi szívhez hajló,
halandó pillanat.
A tisztaság fáj, mivel télből jöttek
szeme homályhoz, sötéthez szokott,
s most barna, zöld rügyek mind fényben élnek,
s a vizek ajkán színezüst ígéret,
mely eddig hallgatott.
Nem vagyok már, s ezért nem is szeretnek, -
de szeretem a lélegző eget,
kékjét, felhőjét látszat-végtelennek,
s a kiáltás után megnyugvó csendet,
ha madár vétkezett.
Feltámadás? Annyi kérdőjel szállna,
ha tovább gondolkodna gondolat!
S titkot találón talán összekötne
tavaszt és rejtélyt, s édenkerti földre
hozna csillag, szabad.
Tavasz, húsvét, lehet: már nem is kellesz
bolond nyulakkal futó szerelem,
földek, vizek kart karba öltő álma..
Ringó álomtánc, mely körét bezárja,
mondd: még itt vagy, velem?!
Ha nem vagy is, látom egét a kéknek,
s virágcipőcskék csengő sora lép
a szívemre színekkel, s végtelennel,
mint bárki mást, utammal úgy veszejt el
szépség és messzeség.
(2012)
(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2012-04-04 06:58:39
Kedves Bigiblue! Igen, gyermekkorom, bár ez nem eléggé látszik ebből az írásomból, sok élményt adott, gondokat, jajszavakat is, persze, a felnőtt-világ szűrőjén keresztül. Lebombázták a házunkat, egy időre a zsíros hegyi turistaházba kényszerültünk, a természet édeni kellős közepébe.. majd küzdelmes időszak jött. Nem idealizálom azt a világot, de szó sincs róla, hogy - a sok-sok mai hitványkához hasonlóan - megtagadjam. (Utóbbiról Az a tavasz című versem is tanúskodik.) Üdvözöl: Miklós
2012-04-03 22:22:24
Szép ez a múltidéző írásod ! Az embernek rögtön mesélhetnékje támad tőle ! :) ..a legjobban arra emlékszem, hogy szép fehér térdzoknit, és gyönyörű rózsaszínű ruhát kaptam, büszkén mentem a templomba, és olyan, de olyan boldog voltam !..aztán a lázas keresgélés a bokrok alatt, míg végre az összes piros tojást megleltük ! Másfajta ajándék nem volt, minek? Hiszen az a nap az örömről szólt, a tavaszról..néha már mezítláb is lehettünk, erre is emlékszem, és ahogy pénzt dobáltunk a tojásokba ! Ó, ha csak egy kis részét éreznék a mai gyerekek annak a régi boldogságnak ! :)