Mi vagyunk a rész a könyvben
A fejezet a holnap meséiben.
És ha majd elmegyünk,
Nem ér véget az emlékezet.

Mi vagyunk a vágy,
A vérző hús zamata.
Mi érintjük az alkonyat kegyeit,
A mi nevünk kiáltják odaát.

A csilingelések, a távol remekei,
Mérges gondok, számos eleme.
Fáradhatatlan torkok poros zsoldosai,
A lég királyok szelleme...

De az idő múlásával a test,
Halódni készül a végre.
Az elme máshogy éli a nappalokat,
Nem emeli kezét az égre.

Megváltoztál, - éjről éjre.
A homályba törölted könnyeid.
Eldobtad magadtól a szélbe,
A ragaszkodás fényeit.

Könyörülj már rajtam, lásd.
Mit teszel velem még ma is.
Mikoron halódik meg már a vágyad?
Miként szabadul fel a megbocsátás?

Csak egy pillanat volt,
Szinte el sem értem.
Csak siralom az ma már,
Mit egymagam, megéltem.

Pillanat gyönyöre öröm lázban,
Lüktetve fekete porokat.
Térdepelve kértem a megbocsátást,
Hogy vérző kezeimmel megmenthesselek.

De engedj el, ne tarts itt tovább,
Lejárt az én időm.
Hagyd had induljak el egymagam,
A feledés foglyává szegődni.

Nincs többé a tükörben az arcod,
Bevégeztetett...
Ott hol büszkén állt az ember,
Ma nincs semmi már...