Ebben az évben ez az utolsó márciusi vasárnap. Napok óta igen nyájaskodó az időjárás, szinte a nyárban érezhetjük magunkat.

Fiam már előbb kiment a közeli erdőbe, amit KUTYÁS ERDŐNEK nevezünk, mert sok ebecskét sétáltatnak ott. Kedves erdőcske, kicsi, de változatosan dombos vidék. Vannak mókusai is, és ott ma először láttam azt a ritka madarat, amit máskor csak mesze, egy pilisi tájon: kék galambot. Nem tenyésztett galamb, hanem vadon élő, nagyon szép madár. Kék galamb című versemnél egy olvasó kételkedett is benne, hogy van ilyen, - de van. Megírtam neki.

Fiam egy padon ült, olvasott. Tőle három-négy méterre, kis fa alá valaki nagy almát tett le, talán az előző napon. Egymás után jöttek a feketerigók, csemegéztek belőle. Gyermekkoromban láttam a cseresznyefákon rigók által megcsipkedett érett gyümölcsöt, - de, számomra kevéssé érthetően, nem gyakran. Almát evő feketerigókat azonban a természetben eddig soha, csak télen, az erkélyünkön. Óvatosak voltak, de nem túlságosan. A szólásmondásos három lépés távolságot mindegyik megtartotta, de ha én, megfeledkezvén a rigó félelméről, elindultam feléje, akkor sem ment el, csak abbahagyta a falatozást, és kicsit odébb ugrált.

A feketerigó és az ember közötti bizalmatlanság viszonylag hamar feloldódott, mert, valahol így olvastam, mintegy kétszáz év alatt az embereket kerülő erdei madárból a kertek madárkája lett. T. Dezső, volt kollégám és amatőr ornitológus (de amatőrsége során könyveket és talán száznál is több tudományos közleményt jelentetett meg a madarakról, őrzöm is nekem dedikált könyvét a Kelet-Bakony madárvilágáról) biztosan többet tudna volna mondani, ha még élne, a feketerigókról.

A természetet gyermekkorom nagy élményei szerettették meg velem: a légpuskás vadászatok. Írtam is erről több írásomban (Gyermekkori diófák, Fényképek múltból, jelenből). Kicsit különös, hogy az vitt közel a természethez, ami nem éppen a természet szolgálója.. - vagy nem is olyan különös? Az ember útjai váratlan fordulatot vehetnek. Volt klasszikus író, aki haditudósítónak jelentkezett az első világháború kezdetén, önként, lelkesedéssel (amikor Ady, szinte magára maradtan, tiltakozott a háború ellen), - de ugyanaz a tehetséges író később, háborús élményei hatására is, szembefordult a vérontásra buzdítókkal, és így tegnapi, megtévedt önmagával is.

Én sem értem már azt a gyermeket, fiatalembert, akinek oly fontos volt az apró ólomgolyóval leterített vadászzsákmány (veréb, balkáni gerle, egy-két gerle, vadgalamb, néhány színes tollú énekes madárka). Egyébként, igaz, ami igaz, nem voltak nagy vadászeredményeim. A legnagyobb, egy vadkacsa (vadliba?) légpuskával való lelövésére (megsebesítésére?) a Balatonon nincs bizonyítékom, mert a madár eltűnt a nádrengetegben. Varjút (fura, ravasz madár) mindössze egyet lőttem, nemigen ártott nekik a négy és fél milliméteres ólomtöltény. Több évtizeddel később, egy vendégségben hallottam, hogy mit kellett volna beszereznem és tennem a puskacsőbe, de nem árulom el, mert már régen ez a fekete tollöltözetű is a barátom.

Egy pici énekes madár (talán zöldike lehetett) megrázó halála (ma is beleborzongok) végképp befejeztette velem a légpuskás vadászatokat.

Ma már egy hangyát sem bántok tudatosan, sőt, a hangyánál kisebb élőlényt is megkímélem, ha tehetem, esetleg nagyítóm alatt nézegetem. Egyszer remek aforizmát olvastam valakitől, a szerző nevét, sajnos, elfelejtettem (és most nem sikerült megtalálnom az interneten, hiába kerestem), valahogyan így hangzott: a legkisebb bogár is ezerszerte bonyolultabb, mint a legbonyolultabb gép. Ha utána gondolunk az aforizma értelmének, akkor ez az élet tisztelete felé visz bennünket. Persze, nem olyan szélsőségre célzok, hogy legyünk vegetáriánusokká, - de a legapróbb élőlényeket is meg kell becsülnünk, ha tehetjük, amennyiben ember-központú világunkat, vagy jogosnak ítélhető egyéni érdekeinket nem sértik, és életük megkímélése módunkban van.

A napokban egyébként tragikusan végződő összecsapásról kaptunk hírt két vadász és egy orvvadász között. Az egyik vadász meg is halt. A teljes képet nyilván nem fogja kibontani, megérteni a magyar közvélemény (egyes emberek igen, de ők vannak, lesznek kisebbségben), sokan önérdekből nem is akarják megérteni, mások alacsony szellemi szintjük miatt képtelenek rá. Az esetleg családja megélhetése, létalapja miatt orvvadászó, ha a feljelentéstől való fenyegetettsége miatt embert öl: egyszerre gyilkos és áldozat. Ezt már Csokonai Vitéz Mihály világosan látta, de a világ - ha nem is eredeti állapotában - újra visszahoz sok mindent abból a sötét középkorból, amit nem kell ugyan sötétebbnek lefesteni annál, mint amennyire az volt, de meg kellene érteni (és értetni) Tiborc szavát Katona József Bánk bánjából (eredeti helyesírással idézem):

Ők játszanak, zabálnak szűntelen,
Úgy, mintha mindenik tagocska bennek
Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
Kéményeinkről elpusztúlnak a
Gólyák, mivel magunk emésztjük el
A hulladékot is. Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak, a-
Hová nekünk belépni nem szabad.
S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk
Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek,
És aki száz meg százezert rabol,
Bírája lészen annak, akit a
Szükség garast rabolni kényszerített.

Egy bonyolultabb kérdéskör minden fontos elemét vizsgálni kell. Én az orvvadász ellen fellépő vadászokat sem ünnepelném hősökként. Természetesen szükség van értelmes törvényekre, értelmes szigorúságra, de rossz kriminalizálással, fenyegetésekkel önmagában nem lehet megoldani alapvetően társadalmi, szociális problémákat.

A napokban - nem éppen a vadász-orvvadász tragédiával kapcsolatosan, de lényegét tekintve hasonló kérdésekről - beszélgettem egy társasággal. Összevágott ez előző tapasztalataimmal (és azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket bárki szerezhet, akár a média közléseinek értékeléséből is). Magyarország nyilván nem áll egyedül ezzel a világban, de ettől függetlenül megdöbbentő számomra az a szűk látókörű, logikailag hiányos, a mellébeszélést imádó nem gondolkozás (a gondolkodás merő látszatával), amely minden társadalomban jelen volt, de ma már félelmetesen jelen.

A kis erdőcske, persze, most is néhány órányi fél-menedéket adott számomra a gondoktól, de megszabadulni nem tudtam tőlük. Amennyiben a nemzetközi válság nem enyhül az ország a társadalmi-gazdasági összeomlás felé tart. Utóbbit, persze, részben a világnak köszönheti, a kapitalizmus természetrajzának (amelyik messze van szépségben attól, amit a természet rajzol), de, mondjuk ki nyíltan: önmagának is. Rossz eszméinek, becstelenségének, ami távolról sem vonatkozik minden emberre, hiszen nagyon-nagyon sok csak (vagy jelentős részben) tehetetlen áldozata a történéseknek, - de azért rémisztően sokra igen.

Kölcsey Ferenc azt írta a Himnuszban:

Megbünhödte már e nép
A múltat s jövendőt!

Valóban megbűnhődte? Attól függ, hogy mit értünk a nép fogalma alatt.. Sok minden történt azóta, hogy Kölcsey megírta ezt a versét, - és mi minden történik
jelenünkben!

(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)