Kutyulándi Márton varázsló volt, változó lakhellyel. Egyszer a világ végén nézegetett kastélya ide-oda, máskor a földkerekség közepén tette ugyanezt, de, ha megunta, akkor tovább ment. Megunhatta környezetét Kutyulándi Márton is, de kastélya is, becenevén Tornyos Péter. Persze, egymásra találtak előbb-utóbb, mert Márton jobban tudta elmondani a bűvös igéket, mint a palotácskája.

Honnan tudta ilyen jól Kutyulándi Márton a varázsigéket, azt a ménkű sokat?!
Onnan, hogy jó emlékező tehetsége volt?

Igazából nem neki, hanem Pöcök Matyi manónak, a szolgájának. Annak csak egy dolga volt: mindig ott legyen, ahol a gazdája, és mindig tudja, hogy mit kell Márton fülébe súgnia. Most látom, hogy ez nem is egy dolog, hanem kettő, - no de az én bokros teendőimhez képest! Hát azokhoz képest tényleg szinte semmiség..

Kutyulándi Márton nem csupán varázsló volt, hanem költő is. Ment, varázsolt, verset írt. Verseit hamar elfelejtette, - de mire való volt Pöcök Matyi? Ő észben tartotta, de meg le is írta, háromszor három példányban. Az összegyűlt verseket időnként kiadatta Márton, elefántbőrbe kötött könyvben, mint legutóbb is, GYÖNYÖRŰ KÖLTŐI VARÁZSLATOK címmel. Ebben szerepelt a Kastélyomhoz, Tornyos Péterhez című:

Kastélyom, Te, Tornyos Péter,
száz ablakos! Merre vagy?
Manóm erről megkérdezem,
ha nálam az agy kihagy.
Száz ablakban épp száz kos volt,
így emlékszem, - legutóbb.
Száz okos kos reám nézett,
s kibégetett birka-szót.
Ó, Kastélyom! Arra kérlek:
ne legyen itt birka-bál!
Birkanyájas balgaságod
túl sok mindent kitalál!

Kelendő volt Kutyulándi Márton verseskötete? Vették, mint a cukrot?

A varázslat segített: vették. Hazavitték. Olvasták. Csodálkoztak. Min? Sok mindenen. Magukon, amiért megvették. Kutyulándi Mártonon, hogy miért ír verseket. A verseken, hogy ezek miért versek.

No, szóval, Márton csodálkozást tudott kelteni ott is, ahol már semmin sem csodálkoztak, csak várták a világ végét, - de az sem jött el, hanem sokkal rosszabb jött, helyette.

Szeretnék még ideírni néhányat Kutyulándi Márton verseiből, de nem húzhatom el az időt, mert ez a történet látja kárát.

Ment Márton, az erdőben. Rálelt egy házikóra. A házikóban leányra. Szép volt a leány?

Szép volt, csak kormos, mert éppen a tűzhelyet tisztította. Ám jól állt neki a fekete folt az orrán, két orcáján, meg a nyakán. Másutt is volt rajta koromfolt, de nem vesztegethetjük el az időt a leány többi testrészeire.

Kedves volt a leány, Kacagóvirágocska Manci, Mártonhoz. Begyújtott a kitisztított tűzhelybe, és lángost sütött neki. Márton is megajándékozta egy azon nyomban kisütött verssel:

Lángosom, lángosom!
Szívemen átoson
valami.. Szerelem?
A lángost szeretem!

Amíg Márton e versikét kiötlötte, addigra Pöcök Matyi a nyelvét kiöltötte. Kire? A gazdájára. Miért? Hát csak azért, mert ő közben, gazdája tányérjáról, megette a lángost..

Kacagóvirágocska Manci azonban sütött Mártonnak, kárpótlásul, palacsintát. Pöcök Matyi ugyan abból is kárpótolta magát, mert úgy vélte: ha jön jövendő kár, és nincs palacsinta, akkor már késő az, ami késő. Okos vélekedés!

Elhatározta Márton, hogy a jó túrós palacsintáért jutalmat ad a leánynak. Megkérdezte:
- Mi szeretnél lenni, szépséges Kormoska? Tündér vagy boszorkány?

Nevetett a leány. Tetszett neki Márton. Mártonnak is Manci. A leány nem tudta, hogy a hozzá beállított legény varázsló, ezért tréfának vélte a kérdést, és így szólt:
- Inkább boszorkány, ha nem tesz csúffá az úr, viszont seprűn lovagolhatok! Olyanon, amilyen a gyermekkori mesekönyvekben van!

Rábólintott Márton, kiabált: jöjjön elő Pöcök Matyi, és mondja el a boszorkánnyá varázsló versikét! Boszorkányos gyorsasággal!

Pöcök Matyi nem jött elő, mert túl sokat evett, lángost is, palacsintát is, ezért felment aludni a padlásra. Nehezen aludt el, mert ott, fadobozban, párnán, kedves kis egér is aludt, Füleskefarkincás. Utóbbi horkolni nem horkolt, de, a farkával, többször is megcsiklandozta Matyi orrát. Azt a betyár, cica fogja egérfarkincát!

Elmondta Márton a bűvös versikét, úgy-ahogy. Azt hitte: jól. Adott Mancinak egy seprűt, és megígérte: küld majd varjút, meg fekete macskát is. Azok nélkül nem boszorkány a boszorkány!

Nevetett Manci, és búcsúzáskor így incselkedett a legénnyel:
- Remélem, hogy máskor is lesz, úrfi, erre bakta, és akkor majd oly szívesen várja az a bukta!

Másnap reggel ott nyávogott Manci ajtaja előtt egy fekete macska. Csodálkozott a leány:
- Ki a gazdád, cicuskám?

- Te vagy! - nyávogta a cica.

Délután fekete varjú szállt a házikó tetejére. Hát az is arról károgott, hogy Manci a gazdája. No, még ilyet!

Estefelé arra gondolt a leány, amire még soha: fura ez a világ! Tréfásan, önmaga szórakoztatására, ráült a seprűre, és így szólt:
- Az új seprű jól seper, de most, seprűm, szállnod kell!

Hát egyből úgy felszállt vele a seprű, hogy kettőből majdnem leesett róla! Tett egy kört a levegőben, utána leereszkedett a földre, a leánnyal együtt.

Megijedt Manci, csudamód. Ezek szerint ő boszorkány lett?! Ki volt az a jóképű legény, azzal a furcsa, pöttöm, lángos- és palacsintafaló mini emberkével?! Ezek szerint ő gonosz boszorkánnyá lett?

Ettől fogva alig mert kimozdulni az erdei házikóból. Félt attól, hogy rosszat tesz valakinek, valakiknek. A fekete macska tanácsolta is neki, erősen:
- Boszorkány vagy, - és tán beteg? Vezess félre embereket! Szakadékhoz csábítsd őket: beleesnek, s híred nőhet!

A varjú is elégedetlen volt a gazdájával:
- Kár! Bajt eddig kire hoztál? Mit ér benned az a rossz máj?! Mikor fogsz már csalni, lopni? Nem tanultál gonoszkodni?!

A varjút elfogta az izgága nyugtalanság, ami olykor más kétlábúakat is. Este elszállt a Tüzestűhegy Boszorkánytanyára. Bepanaszolta gazdáját: látta, hogy seprűn repült, - de azt gyanítja, hogy nem is boszorkány!

Nosza, fel is háborodott ezen három boszorkány. Jóságos anyókának álcázták magukat, és így kopogtattak be az erdei házikóba, azzal: eltévedtek. Nem segítene nekik a leány kijutni az erdőből?

Manci kedvesen fogadta őket. Teát főzött nekik. A boszorkányok felismerték: finom tea ez, még enyhén sem mérgezett! Megkínálta őket kaláccsal, hát az is kifogástalanul jó volt, - ez már felháborító! A leány elmagyarázta, hogy mint juthatnak ki az erdőből, - de nem a szakadékhoz vezető utat jelölte meg.

Felugráltak az asztal mellől a boszorkányok, kiabáltak, csúnya, véres vércsehangon:
- Csaló! Te nem is vagy boszorkány! Seprűn mersz repülni ?! No, most megkapod a magadét!

Megragadták a sarokban levő seprűt, de észrevehettek rajta valamit, mert abban a pillanatban áttértek az alázatos könyörgésre, és nyálas nyájaskodásra:
- Ó, százmillió bocsánat, denevérröpüléses könyörgésünk bocsánatáért, Kisasszony! Ön igazi boszorkány, ezerszer különb nálunk! Ne haragudjon ránk!

Sietősen az ajtóhoz tolongtak, és miközben néhányszor belerúgtak egymásba, már kívül is voltak, ahol tágasabb. A háztetőn gubbasztó varjút azonban a boszorkányok karmos kezének rosszvoltából három feléje hajított kő is elérte. Ha Manci nem segít rajta, talán nem is éli ezt túl a gyászöltözetű madár.

Miért változtatta meg véleményét a három boszorkány?

No, csak azért, mert felismerték a seprűn Kutyulándi Márton védjegyét.

Ismerték Mártont, nem volt jó vele ujjat húzni, hiszen az egyik boszorkány megpróbálta, és azóta három ujja háromszor akkora volt, mint a többi, időnként össze is veszett velük. A másik boszorkány is Márton dolgaiba ütötte bele az orrát egykor, de utána három hétig kellett borogatnia, - és még így sem nyerte vissza eredeti, hetyke hegyességét. A harmadik boszorkafajzat füle is igen bánta a varázsló kezét, pedig a lapátfüllel jobban lehet meghallani ezt-azt (tanú erre minden nyulacska), ám azóta mégis remegőn fülel a Márton névre, - de még névrokonaira is!

Most esett csak igazán kétségbe Manci leányzó! Ő igazi boszorkány? Az a csinos, kedvesnek látszó legény tette azzá, akit sehogy sem tud elfelejteni?!

Az tehette, de - jutott eszébe - ő kérte rá, tréfából. Micsoda buta leány is ő! Megérdemli a legrosszabbat! Legjobb, ha a folyóhoz siet, és beleöli magát!

Folyó nem volt arrafelé, csak patak, amelyben bokáig sem ért a víz. A folyó négy napi járóföldre kanyargott, de annak is csak térdig ért a vize. Így a folyóba ugrás nem látszott annyira jó ötletnek ahhoz, hogy egy boszorkánnyá lett leány megszabadítsa a világot önmagától.

Kissé zavart fejjel időnként hangosan beszélt Manci, önmagának. Meghallotta ezt a fekete cica, mérges lett:
- Ostoba vagy, gazdám! Igazi boszorkány másokat csal a folyóhoz, belelöki, elpusztítja. Te meg saját magaddal tennéd ezt? Ha boszorkány volnál, akkor a boszorkányok szégyene lennél, - de szerintem nem vagy az! Hanem akár boszorkány vagy, akár nem, - töltsd a tányéromba a nekem járó tejecskét!

Kiöntötte Manci a tejet a cicának, - de közben keserves könnyei potyogtak a fehér italba. Ezt a cica helytelenítette, de nem mert szólni semmit.

Tornyos Péter hetedik emeletén, majdnem ezzel egyidejűleg, Kutyulándi Márton így szólt Pöcök Matyihoz:
- Azt hiszem, hogy rosszat tettem, amikor boszorkánnyá varázsoltam Kacagóvirágocska Mancit! Vele is, magammal is. Tudsz rajtam segíteni, szolgabarátocskám?

Pöcök Matyi lágy, engedékeny hangulatban volt, mert éppen lágy tojást evett, reggelire. Annyi lágy tojást, ahányadik emeletén volt Tornyos Péternek, de mindig a hetediken, mert az volt a legfelsőbb emelet. Így szólt:
- Talán tudnék, talán nem, de csak reggeli után. Egy tojás, két tojás.. - nem jó a nagy kapkodás! Hol a vaj? Mi a baj? Ez a vaj egy kicsit sós! Kell még néhány pirítós! Idenézz! Hol a méz? Piríts rá a szolgákra: Pöcök Matyi mást várna!

Ugrott is három törpeszolga. Hoztak másik vajat, de sok szelet pirítóst, meg mézet is..

- Az a baj, hogy beleszerettem Kacagóvirágocska Manciba, és nem kívánnék boszorkányfeleséget! - vallotta be reggeli után Márton. Nem elég a szépség maga, kell a feleségem szerelmes hűsége, jósága is.. Vissza lehet csinálni a boszorkánnyá tevő varázslatot?

- Azt nem lehet! - nyugtatta a nyugtalanító válasszal Mártont Matyi. Azt viszont el lehet érni, hogy te kiszeress Manci boszorkányból. Emlékezz csak a saját versedre, abból idézek:

Beleszerettem egy lányba, -
most kiszeretek!
Kis szerelmet, nagy szerelmet
szétszerelgetek..
A Szerelem kezét, lábát
kicsavarozom.
Belátom, hogy balga voltam, -
méghozzá nagyon!
Nótám végén kitisztítom
szerelmes fejem..
Ámor-mámor bálban tégy így,
Te is, Kedvesem!

Kutyulándi Márton nem emlékezett a saját versére, ami nem szép tőle, mert igen hasznos költemény volt: háromezer háromszázharminchárom hősszerelmesnek nyújtott egérke kiutat a Szerelem labirintusából. Igaz, többségük újra a Szerelem áldozata lett, némelyikük kétszer-háromszor is, - de talán a Vers tehetett erről?

Márton azonban nem azért volt varázsló, hogy mindent készpénznek vegyen, amit Pöcök Matyi mond. Tudta: ez is lehet, az is lehet, kutya is kóstolhat ebet.

Hipp-hopp! Már ott is volt az erdőben. Megtalálta a leányt, Mancit. Gyönyörű volt Manci, még ilyen kisírt szemekkel is. A bánattól szinte elalélt.

Márton tudta, hogy miként kell megmenteni egy elalélni készülő leányt öntudtának elvesztésétől. Ölébe vette, csókolgatta. Felnézett a leány: ki csókolgatja? Látta: az a különös legény, aki - valószínűleg - boszorkánnyá varázsolta őt. Gondolta: no, akkor rendben van, akár boszorkány, akár nem, ennek a legénynek megengedi azt, amit másnak dehogy!

Gyanús lett azonban Mártonnak: ha a leány boszorkány, akkor miért hagyja, hogy ő csókolgassa? Talán ő is boszorkánnyá lett?! Még csak ez kellett, - habár, ha ő is boszorkány, akkor miért ne csókolgathatná ezt a szívének oly kedvessé lett kis hölgyboszorkát?!

Nagyot kiáltott:
- Pöcök Matyi, derék szolgám! Remélem, hogy nem alszol tán! Hol vonogatod a vállad? Gyere, kell a magyarázat!

Jött is Pöcök Matyi, de nem repülőgépen, hanem egy gólyán. A gólya lekerepelt:
- Itt jön, Matyi, oszlat ködöt! Én majd később visszajövök! Mikorra? Úgy vélem jónak: ha eltelt vagy kilenc hónap!

Pöcök Matyi mindent elmagyarázott: Manci nem boszorkány, mert Márton bűvös igéiből csak a seprű volt ördöngösen jó, a többi nem ért fabatkát sem. Sikertelen volt a varázslat nagyobb része. Márton sem boszorkány, csak szerelmes, Mancikába. Ez nem baj, mert Manci is ugyanúgy, Mártonba. Márton nyugodtan megkérheti Manci kezét, de, amint látja, - tette hozzá Pöcök Matyi - ez már csak hab a tortán, mert Manci máris odaadta a kezét Mártonnak, sőt, nem csak a kezét.

Lett is lakodalomból nagy, bonyodalomból kicsi sem. Pöcök Matyi visszavarázsoltatta Mártonnal a varjút közönséges varjúmadárrá, a fekete macskát mindennapi kandúrrá. A mézeshetek alatt volt édes, mézes szerelem, - Pöcök Matyi csak a mézes bödönt tulajdonította el. Így tett mindig ez a Pöcök, tanulhattok vöcsök-öcsök!

Kilenc hónapra rá megjött a gólya. Hozott egy bájos leánybabát. A megjavult fekete cicus csupán a gólya néhány farktollát húzta ki, ami akkora humuszos gólyahumánusság, hogy még az emberek is tanulhatnának belőle. A gólya meg a kandúrral bánt nagyon barátságosan, hosszú csőrével még repülni is megtanította. A cica lent ugyan összeütközésbe került egy kővel, de a kő nem bánta. Ebcsont beforr, még akkor is, ha cicacsont.

(2012)