Feltöltve: 2012-03-22 14:44:46
Megtekintve: 5946
Hangok
Nádszál-sípként a nyárban
madár szólt, s hallgatott.
Ilyen a hang: most élő,
egy pillanat, s halott.
Nádszál-sípként e hangra
felelt másik madár.
Párja, - míg fényben, zöldben,
magány rá nem talál.
A kékre fecskék szőttek
fehérlő hangokat,
s hitem velük szállt, egykor:
más lesz e táj, szabad.
Már nem hiszem, mert látom,
hogy minden visszahull.
Hiába hang, varázslat,
ha int a Néma Úr.
A kis kertet is látom.
Virágok hangja vár.
Itt-ott egymáshoz koccan
bízón két telt pohár.
Kezek fel-felemelnek
kopott kártyalapot.
Csacskán hangok vitáznak.
Mosolygok. Hallgatok.
Már minden visszahullott:
tányérhang, ha ebéd
hozta az ünnep-tálban
pörköltszag örömét,
ámuló hang, Karácsony,
ha csengőhang nevet,
s Fenyő csodáit várják
kíváncsi gyermekek,
félelem, s béke hangja,
mind mi játszik velem,
velünk, megannyi látszat,
vereség, győzelem.
Már minden visszahullott.
Hangtalant hallgatok.
Legbelül hang, ha élő,
még akkor is halott.
Ember agyára gőgös:
tudákos semmire.
Belül meg szíve sír fel,
még gyermek a szíve..
Visszahullnak a hangok,
tájak, s hullnak tovább,
várják őket felejtő,
temető éjszakák.
Egy-egy hangtalan vers még
fel-felsír szívemen:
várja közöny, sötétség,
tűnődő végtelen.
Egy-egy fecske a kéken
fehérlő hangnyomot
még ott-otthagy hiába.
Elnézem. Hallgatok.
Tudom: senki sem ért meg,
s ez jobb is így, talán
így jobban átölelhet
csillag, csend és magány,
s a Néma Úr ha int majd,
látom árnytelt szemét,
s szememből visszanéz rá
egy másik messzeség.
madár szólt, s hallgatott.
Ilyen a hang: most élő,
egy pillanat, s halott.
Nádszál-sípként e hangra
felelt másik madár.
Párja, - míg fényben, zöldben,
magány rá nem talál.
A kékre fecskék szőttek
fehérlő hangokat,
s hitem velük szállt, egykor:
más lesz e táj, szabad.
Már nem hiszem, mert látom,
hogy minden visszahull.
Hiába hang, varázslat,
ha int a Néma Úr.
A kis kertet is látom.
Virágok hangja vár.
Itt-ott egymáshoz koccan
bízón két telt pohár.
Kezek fel-felemelnek
kopott kártyalapot.
Csacskán hangok vitáznak.
Mosolygok. Hallgatok.
Már minden visszahullott:
tányérhang, ha ebéd
hozta az ünnep-tálban
pörköltszag örömét,
ámuló hang, Karácsony,
ha csengőhang nevet,
s Fenyő csodáit várják
kíváncsi gyermekek,
félelem, s béke hangja,
mind mi játszik velem,
velünk, megannyi látszat,
vereség, győzelem.
Már minden visszahullott.
Hangtalant hallgatok.
Legbelül hang, ha élő,
még akkor is halott.
Ember agyára gőgös:
tudákos semmire.
Belül meg szíve sír fel,
még gyermek a szíve..
Visszahullnak a hangok,
tájak, s hullnak tovább,
várják őket felejtő,
temető éjszakák.
Egy-egy hangtalan vers még
fel-felsír szívemen:
várja közöny, sötétség,
tűnődő végtelen.
Egy-egy fecske a kéken
fehérlő hangnyomot
még ott-otthagy hiába.
Elnézem. Hallgatok.
Tudom: senki sem ért meg,
s ez jobb is így, talán
így jobban átölelhet
csillag, csend és magány,
s a Néma Úr ha int majd,
látom árnytelt szemét,
s szememből visszanéz rá
egy másik messzeség.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!