Az nem igaz, hogy az eredeti mese fele sem igaz! Tényleg volt egyszer egy király, annak három fia, meg egy minden éjjel színarany almákat termő fája.

Egy idő után azonban az aranyalmák éjjelente eltűntek a fáról. Szóval, ez egy relatíve becsületes országban történt, mert jó néhány olyat tudnék említeni, ahol már az EGY IDŐ előtt is lelopták volna az értékes almákat a fáról, de nem említek. Ne szólj szám, nem fáj fejem. No, persze, azért időnként fáj, de nem annyira, mintha szólnék is.

Az aranyalmák eltűnése mögött - így igaz! - valóban tizenkét tündérleány lapult meg, hollók képében. Sok fára mászást megtakarítottak e madárkodással, visszaváltozás után viszont volt közöttük egy kis hajcihő, civakodás, aranyhaj-húzogatás, tündérszoknya letépegetés.

Az eltérő vélemények miatt. Egyikük például mást is el szeretett volna tulajdonítani, mint unalmasan mindig csak az aranyalmákat, így a királynő ékszereit a palotából. Másikuk váltságdíjra számítón királyfiakat rabolt volna, a harmadik, Csengőhangú Csinoscsöcsű Csecsenke, a hegyi tündér, pedig egy kis palotarobbantást csinált volna belső-külső tűzijátékkal.

A tündérlányok vezére azonban rendet teremtett, lekárogta őket:
- A méltóság kötelez! A kötözködőket mindjárt úgy megkötözöm, hogy még két év előtti örömük is kiszáll belőlük!

No erre elhallgattak a holahollós tündérleányok. Lesütötték szemüket. Tudták: vigyázni kell! Ha mérges lesz Ilonka, tündérszemet kinyom ma!

A király próbálta őriztetni kincset termő fáját, még legidősebb és középidős fiával is, de hiába. Az őrök mind elaludtak a fa tövében, még éjfél előtt.

Sor került a legkisebb királyfira.

Annak az volt a szokása, hogy arany szelencéből dohányport szippant fel az orrába. Divat volt ez akkoriban. Nem szép szokás, de a bagórágás és bagókiköpködés még utálatosabb. Tüsszögött, tüsszögött a kis királyfi a dohányportól, majd - a későbbi legendás mesemesketével ellentétben - elaludt.

Jöttek a hollók.

Jóképű fickó volt a legkisebb királyfi, név szerint Árgyilus. Nem csoda, hogy megtetszett a hollóleányok vezérének, Tündér Ilonának. Így szólt hát a többiekhez:
- Felébresztem ezt a fatövi királykölyköt. Csak hadd kapja el a lábamat! No de mikor elkapja, nektek Sipirc Mátyás, azaz Sipirc Mátyásné! Ha nem is vagytok már szüzecskék, azért legyetek ügyeskék! Aki nem lesz szállón ügyes, arra vár majd hat nagy füles!

Nem mertek ez ellen semmit sem szólni-tenni a hollótündér-leányok, mert Ilona, ha gyakran meg is játszotta a Kosztolányi Dezső-féle ilonásverses-szendét, azért néhányuk nyaka emlékezett még a kacsói által kikényszerített alélóangyalos sikolyokra. Nem nyakaskodtak hát.

Minden terv szerint történt. Tündér Ilona kicsit arcba szárnysuhogtatta Árgyilus királyfit, mire az felébredt. Persze, nem tudta volna elkapni a hollóleányt, ha az nem nyújtotta volna neki oda a lábát. Azt hiszik: olyan könnyű álomból ébredőn madarat fogni? Próbálták már?!

Árgyilus királyfi úgy megörült a hirtelenjében szépséges lánnyá változott hollónak, hogy csak na! Azt hitte: hollót fogott, leányt nyert. A kis naiv koronás! No de ez mindegy is volt. A lényeg: ezen túl minden éjszaka szerelmeskedtek. Az aranyalmák ettől fogva a fán maradtak, mert az átmenetileg vezér nélkül maradt hollótündérek tudták az illemet és máshová jártak lopkodni.

A palotában több pletykás vénasszony is fészkelt /melyikben nem?/, de olyan csak egy volt, mint Józsirózsi. Ő volt a király udvari pletykaszállítója. Emellett folyton loholt félig koholt hírekkel, ezeket eladta a Meztelenkéző Lenkétnéző, az Udvariatlan Hírharsona, valamint a Macskamocskosító című, kétségtelenül kétesbéléses palotalapoknak.

Szóval, vállalkozó kedvű nyanyóka volt Józsirózsi, ráadásul sziámiiker-sikerdíjas. Nos, ez a rosszindulatú beszállítóhercegnő megleste a kis királyfi szerelmeskedését a tündéri Ilonával és hírbizonyítéknak levágta az alvó leány dús aranyhaját. A később felébredő Ilona nem Józsirózsira förmedt rá /őt nem láthatta meg, mivel messze járt már aranyhajjal és nagyollóval!/, hanem - tévedésből - az álmából feltápászkodó Árgyilus királyfira támadt, nem éppen tündérkedves szavakkal:
- Te gazban járkáló gazember! Ugyanolyan hitvány vagy, mint első és második volt férjem! Azok is levágták a hajam, vitték a fodrászhoz, eladták, elkocsmázták az árát! Az akasztanivalók!

Árgyilus hebegett-habogott, de mire a kapott két hatalmas pofontól némileg magához tért, késő volt a további magyarázathoz. Ilona már elhollózott a légben.

Bánkódott ám a kis királyfi! Zavartan kereste gyűrűit, nyakláncát és más ékszereit, de végül leesett neki a tantusz, hogy azokat Ilona magával vitte, emlékül. Bánta is ő! Egész életében ily gyönyörű, szenvedélyes leányra vágyott, és most egy szörnyű félreértés miatt itt áll pirosra pofozottan, egyedül!

Feltarisznyálta magát Árgyilus azzal, amit a konyhában-kamrában talált, még a hamuban sült pogácsát is elvitte, és elindult megkeresni heves vérű szeretőjét.

Ment-mendegélt sokáig, végül elért az Üveghegyekig. A klasszikus mesemesketével ellentétben nem igaz, hogy meghágta az Üveghegyeket /egyéb meghágott dolgait nem részletezem, mert félek, hogy a Szerkesztő majd túl hosszúnak fogja találni ezt az igazra kiigazított történetet!/.

Az Üveghegyek átlátszóak és folyton-folyvást keresztül-kasul nézeget rajtuk a választások közötti időben erősen lenézett nép, mert szeretné megtudni az igazat egyes közpénzes állami kiadásokról.

Nem tilos nézegetnie, üveghegy ide, üveghegy oda, úgysem tud meg ezekről semmi bizonyosat. Ő átnézegethet üveghegyeken, papírhegyeken, a politikusok meg átnézhetnek rajta. Mindenkinek grácia, ez. a demokrácia! Árgyilus királyfi csak a saját zsebébe nézegetett be időnként, mivel jól tudta az igazat, hiszen mellékállásban vezérigazgatója volt a Kiskirály Korlátolt Felelősségű Társaságnak, amelyik annyira korlátoltan felelősségelt, hogy a nagycirkuszban még a bohócok is kacagtak. Ily jól értesültséggel miért ment volna fel a kényes-csúszós Üveghegyekre?! Az árgyélusát! Nem bolondult meg! Inkább megkerülte az Üveghegyeket, mint a maffiózók jogtanácsosa az egyenes kérdésre kért választ.

Ment-ment Árgyilus, találkozott itt is, ott is út menti lenge ruhás hollótlan leányokkal, megesett, hogy fel is emelt közülük egy-egy megesettet, de Tündér Ilona sehol.

Egyszer csak mit lát? Három ördöggyereket. Azt mondják erre: hol ebben a csoda? Sehol, minthogy abban sem volt: az ördöggyerekek verték, ütötték egymást, közben pedig visítottak, istentelenül. Egész népek csinálnak egymással hasonló dolgokat, még különbeket is. Az volt a csodás valami, amin az ördögfiókák összevesztek. Örököltek ugyanis egy bocskort, egy köpönyeget, meg egy ostort. Aki felvette a bocskort, nyakába terítette a köpönyeget és suhintott az ostorral, az szempillantás alatt ott termett, ahová kívánkozott.

Az ördögfiókák becsületesen megdolgoztak az örökségért: örökhagyó apjukat kicsit fejbe kólintották, kicsit nyak kitekerték, no, nem nagyon, csak annyira, hogy öröklésük ne halasztódjon el a bizonytalan jövőbe. Nem is halasztódott, mert apjuk meghalasztódott.

Az ördögök először a királyfi övén lógó pénzes zacskót pillantották meg, mert, akár az emberek, szerettek a lényegre koncentrálni. Továbbpillantásuk során lelkük mélyén azt zengte a kardal: ha egyből nekiesnek a lényegnek, akkor a királyfi megcsapkodja őket a karddal. Ez okból elővették a kunyerálós trükköt.

Krokodilkönnyeztek, siránkoztak: már három hete falatot sem ettek, apjuk elhagyta őket, anyjukat sohasem látták, annyi pénzük sincs, hogy sajtos pizzát és Coca Colát vegyenek maguknak! Az öröklés körüli tettlegességeket, persze, nem említették. A királyfi megszánta őket, leoldotta pénzes zacskóját, amit az ördögkölykök gyorsan kikaptak a kezéből és elfutottak vele. Vesztükre. A bocskort, köpönyeget és ostort ottfelejtették a földön. Ezekért visszafordulni nem merészeltek, a kard miatt. Aki úr, szúr, ha van mivel. Ha kard vág, meg ne várd!

A királyfi felhúzta a bocskort, magára terítette a köpönyeget és csattintott egyet az ostorral. Nem történt semmi, mivel nem ismerte e tárgyak együttes bűverejét és azt sem: kívánnia kellene valamiféle úti célt. Pattintott még kettőt-hármat, majd megunta és nagyot sóhajtott:
- Bárcsak ott lennék, ahol Tündér Ilona lakik!

Legnagyobb meglepetésére egy pillanat alatt már ott is volt. Fenségesen ragyogó palotája volt Tündér Ilonának, gyönyörű aranyalmák díszítették homlokzatát, falait.

A szépséges Ilona azonban nem volt otthon, csak igen csúnya és öreg anyukája, akár boszorkánynak is nézhette volna bárki, de nem volt az. Sőt! Igen barátságosan fogadta Árgyilust, és kijelentette: nem áll boldogságuk útjába, leánya előző három házasságánál sem tett keresztbe egy szalmaszálat sem. Csak rossz nyelvek beszélik ezt, meg azok a pokolravaló volt-férjei Ilonának!
Szerinte, már benőtt leánya feje lágya, remek feleség válna belőle. Próba - szerencse, négyszeres próba - négyszeres szerencse!

Árgyilus királyfi igen vidám lett e szavakra. Úgy gondolta: kezében a boldog házasság titka. Ha a titok mégis kifityegne-elfityegne a tokból: ott a bocskor, köpönyeg, és az ostor. Bárhová elröpülhet, szabad, mint a madár, és gyorsabban szállhat háromszáz hollónál is. No, szóval, így gondolta.

Némileg rosszul, mert Tündér Ilona, házasságkötésük után, e bűvös tárgyakat elprivatizálta tőle saját használatra, férjének pedig megtiltotta a dohányporszippantást arany-, ezüst-, bronz- vagy bármilyen anyagú szelencéből, vagy szelence nélkül, és megparancsolta, hogy folyamatosan boldog legyen.

Nem is mert Árgyilus nem boldog lenni, szegény boldogtalan!

Született két gyermekük, így igaz, de az már csak az undorító hátsóudvari szennylap, a Macskamocskosító rágalma, hogy Árgyilus varázslatos szépségű felesége mellett tizenegy hollótündérleánnyal is eletyepetyepetézett, azokat át- és teherbe ejtette. Ez kétségbeejtő hazugság! A bíróság szerint is legfeljebb négy külön etyepetye-gyerekről lehet szó, ennyi után ítélték meg ugyanis a tehertartásdíjat. Hű, azt az árgyilusát! Ilyen rosszindulatú a világ és még számolni sem tud!

A nagy magyar költő, Vörösmarty Mihály, ugyan nem ezt az igazmondó-változatot használta fel az árgyilusos történetek közül ihlető szernek a Csongor és Tünde írásakor, de azért művének befejezése mégis dicsérendően, világszépen gyászhappyendes:

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jöj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.

Így van, igaz. Éj, ridegség, gyászos, ború.. Ébren csak egy szerelem van. No, az lehetséges, egy még, igen, az lehet..

Bár korunkban, a házasságot negligáló Nagy Próbaegyüttélések Korában, attól félek, hogy lassan már ez az egy, ez az egyetlenegy szerelem sem az igazi..