[...] és még hét hónap múlva is ugyanúgy tör rád a kétely, hogy ez az egész meg sem történt...
s ugyanúgy várnod kell pár percet, hogy elhidd, hogy igen... megtörtént...
és ugyanúgy szakad meg a szíved újra és újra...
ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a szenvedés,
ugyanúgy hal meg benned valami
és ugyanúgy veszted el a reményt, a hited, a boldogságod és mindent, mi addig életben tartott.
Marad a fájdalom, az űr, a kérdések, az emlékek, a düh, az elfogadás és a küzdelem a sajgó érzés ellen, ami a szívedet mardossa.
Magad elé meredsz, szemed könnyes, tekinteted semmitmondó és üres, a szíved összeszorul, s kínok közt
kimondod magadban, hogy Apa nincs már többé.
Csend lesz hirtelen, sóhajtasz egyet, s meghalsz Te is vele újra és újra, minden nap ezerszer.
S ez így lesz örökké, mert soha többé nem pótolja majd senki a lelki társad, a szülőd, az első szerelmed, a szövetségesed, az Apád ... soha már többé nem múlik a kínzó fájdalom, amit a hiánya okoz.