Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Kezem kezedben reszketett.
Zavartan, pirongó arccal vágyva
Szerelmet, csodás végzetet.
Üveges szemekkel, üres tekintet
Múltat éljenző lázadó lelkem,
Álmodni már nem merő, alig verő
Szívem szorongó, beteljesítetlen
Álmokat álmodik.

Sajgó emlékek cikáznak,
Múltat idéző könnyeim.
A félelem felemészt- felejthetetlen.
Nézz rám és lásd arcomon
Bízni én már nem tudok.
Döbbenj meg, s értsd meg végre:
Az én életem megbukott.
Boldog lenni nem tudok,
Boldog lenni nem tudok...

Reszketek egyedül meghalni,
Nélküled képtelen.
Leszek játéka sorsomnak, de
Boldog többé sosem.
Pedig volt, hogy nevettem,
Most arcomon vérem s könnyem hull
Mert a múltat nem temettem.
Boldog lenni már a múlt.
Boldog lenni már a múlt...

Ott ültünk némán, édes félhomályban
Éreztem, hidd el amit Te
Mégis makacsul ültem melletted
Zavartan, előre meredve.
Hallottam őszinte szavaid,
Mégsem hittem már azokat,
Hallottam már . . . elég!!!
Ígéretet, hamis szavakat.

Guggolhatunk hát napokig,
Agyam már nem lesz feledő,
Nem érzem már; nincs már szeretet
Nincsen kitartás, nincsen erő.
Búcsúzok, nincs már jó tanács
Nincsen jó szó, se érzelem
Nincs már mosoly, vagy ölelés
Se viszony, se tűz, se félelem.

Szenvedtem én már eleget,
Megnyugvás lesz a temető,
Nem kárpótol ezért már engem
Se könnyek, se díszes szemfedő.
Ott ültünk egészen hajnalig,
Mégsem lett belőle semmise.
Nem segít ezen már varázslat,
Se bűbáj, se ima, se gyászmise.