Volt egyszer egy király, aki kedvelte a tudós embereket. No, nem annyira, mint az udvari bolondját, Búkibikficet, akit nemesi rangra emelt jóízű tréfái miatt, de azért eléggé. Elhatározta: megkeresteti országában azt a tudóst, aki legtöbbet tudja, - de miről is?

Itt már szüksége volt Búkibikfic tanácsára. Szólt a főszertartásmesternek: csengettessen! A főszertartásmester továbbadta a parancsot az alszertartásmesternek, utóbbi a nagyteremmesternek, az pedig a fekete bőrű apródkának, Totáltöppinkének. Totáltöppinke háromszor megrázta az ezüstcsengőt.

Jött is Búkibikfic, kétszeresen is sebesen. Azért kétszeresen, mert egy túlzásba vitt tréfája miatt párbajoznia kellett, hiszen a nemesség kötelez. Sebet kapott a vállára, karddal, egyet. Ellenfele sem lett fél, de azért rosszabb bőrben volt, mint a párbaj előtt, bár előtte sem jóban. Búbikfic lábának viszont nem lett semmi baja, futhatott a király elé.

- Miért futsz ilyen sebesen, Bikfickém? - kérdezte a király.

- Futok a pénzem után! - mondta a kedves kis bolondocska nem is bolondocska. Aranyérem, de remélem! Markom máris nyitom, kérem! Elérem-e?!

A király parancsot adott a főkincstárnoknak: adasson majd Búbikficnek egy ezüstpénzecskét, hiszen a mondás is úgy tartja: hallgatni arany, beszélni ezüst, - Búkibikfic pedig olykor szóra nyitja a száját, vagy arra is.

A főkincstárnok adatott is, saját kezével: magának hármat, az alkincstárnoknak kettőt, mert az nagyon kézbámulós volt, Búkibikficnek pedig megígért egyet, jövőbeli majdra, hiszen így parancsolta a király. Így tesz egy öntakarékos főkincstárnok, ha nemileg-némileg becsületes, - ha pedig nem az, arra hozhatnék ám példákat, de már unom a dádá!-kat!

A király kérdésére Búkibikfic így válaszolt:
- Felséges Király Komám! Ne azt kutasd: ki tud legtöbbet az emberekről, mert azokról egy tudós sem tud semmit, csak mímeli, hogy igen. Ám a természetről többet tudnak ezek a nagyeszű emberek, még ha nem is eleget. Azt a tudóst jutalmazd meg, aki a legtöbbet tudja valamilyen természeti dologról, például földről, vízről, levegőről.

Így is tett a király. Hamarosan háromra szűkült le a Nagy Tudósok Köre: Furafene Földettúró Ferdinándra, aki a földről, Vitathatatlanul Vízimádó Vendelre, aki a vizekről, valamint Légkapkodóan Levegőszerető Lászlóra, aki a levegőről tudott igen sokat.

Ne gondoljunk ősz, szakállasan öreg emberekre! Szakálla ugyan mindegyiknek volt, és egyikük sem volt már tejfeles szájú ifjonc, de még igen messze voltak az idős kortól, a legénykorhoz viszont sokkal közelebb, és egyiküknek sem volt még felesége.

No de ki kapja a három tudós közül a nagy főtudósi rangot, meg a kicsi ládikót, aranyakkal?!

Mindhárom tudós szerénységet színlelően, és e színlelést tudományos szakszavakkal teletűzdelt kacifántos körmondatokba burkoltan, az bizonygatta: csakis ő! Hiszen a föld, viszont a víz, no és a levegő..! Az ő tudománya igen, nem mondja, hogy a másiké nem, de azért..

A király nem döntött túl gyorsan ebben a tudóskényes ügyben, inkább kigondolt valamit.

Másnap így szólt mindegyik tudóshoz, rákacsintón, de külön-külön:
- Jutalmad a palota száztizenkettedik szobájában van. Fogd ezt a kulcsot! Ám ne menj oda, ha valamelyik másik társad már ott van! Nem lehet dobbal verebet fogni..

Mindhárom tudós azt hitte: érti. Mindhárom örült, mint majom a.. Mindegyik felment a lépcsőkön, de az ajtón három zár volt. A kulcs bele is illett az egyik zárba, - de csak az egyikbe! Mit akart ezzel tudatni velük a király?

A tudósok nem tudták a választ, de Búkibikfic Matyi segített rajtuk:
- Azt akarta, hogy rájöjjetek: aki a másik tudományát nem becsüli, az nem tudós, hanem tudósan szamár. A FÖLDRE, a VÍZRE, valamint a LEVEGŐRE egyaránt szüksége van az embereknek, olyannyira, hogy élni sem tudnának nélkülük. Meghalni igen, de ahhoz nem kell nagy tudomány. Ez a HÁROM valahol mégis EGY!

Elrestellték magukat a tudósok, de tévedésüket nem vallották be, mert nem tudós az, aki a hibáját mások elé tárja. Legalábbis így szokás tenni, mióta világ a világ, - az már más kérdés: jól van-e így?

Az ajtó mögött három szoba volt, mindegyik szobában nagyon díszes kicsike ládikó, aranyakkal. No, és cikornyás betűkkel becses iratok, mindegyik tudósnak főtudósi kinevezés, amit nagyon meg kell süvegelni mindenkinek, még ha szamárfej is van a süveg alatt. Ám most ezek a fejek valóban tudós fejek voltak, ha egyben-másban nem is eléggé..

Az udvari bálban a Föld tudósa egy itt is-ott is földgömbszerűen gömbölyű leánnyal találkozott. Felvilágosította e kellemesen kövérkés hajadont, hogy a Föld táplálja az emberiséget. Ez a leánynak nagyon tetszett, mindjárt továbbvitte a szót táplálkozásról, ételekről, sőt, utóbbiakat még tovább is. Előbb a szót vitte tovább, de egyéb dolgokat, tetteket sem hagyott ki, így később a Föld tudósának felesége lett.

A Vizek tudósa sem járt rosszabbul. Megismerkedett a bálban egy kedves kisasszonnyal, akiből úgy jött, csevegően, a sok szó, mint a vízfolyás. Ezt meg is említette, dicsérő szavakkal, a leánynak, aki eddig éppen bőbeszédűsége miatt nem talált férjet, de most úgy érezte: e tudósban találni fog. Nem tévedett.

Hát a Levegő tudósa? No, őrá, sajnos, először egy kis kellemetlen megpróbáltatás várt. Megtetszett neki egy szépségesen karcsú fiatal özvegyasszony, akinek udvarolni próbált könnyed, légies szavakkal.

Tánc közben azonban az asszonyka, pedig a tudós nagy hódolattal lépett rá a hölgy cipellőjére, így szólt:
- Ön kedves, udvarias ember, ezért meg kell indokolnom, hogy miért nézem Önt levegőnek.. Meghalt férjem báró volt..

Véletlenül éppen a király mellett táncoltak el, már ugyan, ha a tudós lábmunkáját táncnak lehetett nevezni. A felséges úr hallotta a hölgy szavait, átnyúlt a tudóshoz, vállon veregette, és így szólt:
- .. ő nem báró, de ésszel bíró!

A hölgy meghalt férje ugyanis báró volt, de nem túl okos ember, aki mindenkibe belekötött, és abban a párbajban lelte halálát, amit maga erőszakolt ki, valami semmiségért.

A hölgy esze gyorsan forgott, a király megjegyzése után így fejezte be a mondatot:
- Önt azért nézem Levegőnek, mert, mint nagyon helyesen említette, levegő nélkül senki sem élhet! Ez tehát nagyrabecsülésem jele. Ám olyan szép ez az este! Sétálhatnánk egy kicsit a friss levegőn, a parkban..

Megörült a váratlan fordulatnak a Levegő tudósa. Mi történt a parkban, mi nem? Hát azt sem a hölgy, sem a tudós nem kötötte mások orrára, így nem tudni, de hogy házasságot kötöttek, annyi bizonyos.

Utóbbi bizonyosság is valami ebben az egyre bizonytalanabb világban!

(2012)