Pirospisztrángos Ádám iskolásnebuló volt, és annyira kezdő költő, hogy még egyetlen verset sem írt, de a határozott döntés már megszületett nála: írni fog. Ez az abszolút kezdet, a Kezdetek Dicső Kezdete!

Több egyébként nem is kell a költővé váláshoz, bár annyi még talán igen: a betűk, szavak közmegegyezésen alapuló kialakításának ismerete. Legalábbis valamelyest. Olvasnia? Hát az is hasznos lehet olykor. Persze, nem azért, hogy más szerzők műveit végigbogarássza, hiszen igazi költő csak a saját műveit olvasgatja, azokat viszont sokszor. Ám a pályatársak műveinek címét célszerű elolvasnia, hogy tudja: milyen más szerzőknél írt ő százszor jobbat! No és milyen művekre tegyen ezen felül gúnyos, lekicsinylő megjegyzéseket is..

Pirospisztrángos Ádám családjában volt hagyománya a költészetnek. Az egyik ős, Büszketollas Balambér versesköteteivel tele volt a padlás, ott őrizte ezeket a halhatatlanság, mivel eredeti csomagolásban, jó erős bükkfaládában feküdtek, de még azon belül is bőrkötésben. A padláson viszont akkora volt a múlt és jelen pora, hogy Ádámnak nem volt kedve oda felkapaszkodnia a foghíjas, törött létrán, amelyiknek két léce éppen ő alatta értékelődött le ilyen erősen. Így Büszketollas Balambér örökéletű (vagy örökhalálú), de némileg idős, és Pirospisztrángos Ádám fehérbarikásan ifjonc költészete nem találkozott.

Ádám így inkább élő őseihez fordult, akik majdnem mind írtak már verset, kivéve az egyik nagybácsit, Pumpilin Tivadart. Utóbbi olyan tehetségtelen volt, mint egy ágyú. Legalábbis így szokták mondani, bár nem túlságosan helyesen, mivel az ágyú nem mindenben tehetségtelen.

E nagybácsi csinált valamit, amit igazi költő mélyen lenéz: tőzsdézett. E megvetendő tevékenységéből óriási vagyonok vándoroltak a kezéhez, ezekből Tivadar, felesége és gyermeke nem lévén, csak jól fizető részvényei, bőven juttatott rokonainak. Részben jószívűsége miatt, részben pedig azért, mert nem hallotta azokat az erős költői kifejezéseket, amelyeket a háta mögött mondogattak rá. Ha hallotta volna, nem tudom mi győzött volna: jószívűsége, - vagy inkább a sok az, ami sok?

Nagyon szép volt Ádámtól, hogy először költő-édesanyjával közölte túl korai, és remélhetően ideiglenes pályaválasztását, sőt, azt is: első versét a varjakról szeretné megírni.

Édesanyja költészetét, mivel főleg gyermekverseket és meséket írt, a család olyan elnéző mosollyal fogadta, amiben némi lenézés is volt, pedig IDE FIGYELJ, PANNI, PISTI! című, óvodásoknak szóló kötetét már ötször is kiadták (igaz, mind az ötször Pumpilin bácsi pénzén, ám ez mellékes). Hasznos kis tanító versikék voltak benne, mint például:

MIKÉNT VESD LE NADRÁGOCSKÁD?

Először az egyik lábad
húzzad ki a nadrágszárból!
Ne gondold azt: a másikból
kijön lábad önmagától!
Láb legyen, vagy mindkét szárban, -
máskor mindkét szárban egy sem..
Nadrág széken úgy feküdjön
este: bútorszeretetben!

Édesanyja megcsókolta fiacskája dicsőségre méltó homlokát, - de nem helyeselte a varjúmadarak versbetevését:
- Írj olyasmiről, amit jobban ismersz! Például a tyúkról. Az hasznos állat, mert tojást tojik, nekünk. Igaz, a varjú is tojik tojást, de nem naponta, és csak magának. Önzően. A tyúk viszont jó barátod. Tegnap is mennyit kárált, kotkodácsolt, amikor vele beszélgettél! Még a konyhába is behallatszott..

Költő-édesanya is tévedhet, csak az a fontos, mint egyébként más, nem költőknél is: ne vallja be, ha esetleg rájön. Ádámka ugyanis nem beszélgetett a tyúkocskával, hanem zöld bogyókkal dobálta, ami nem tetszett a finnyás tojástermelőnek. Honnan szerzett volna szegény Ádám érett bogyót, ha olyan még nem volt a kertjükben?

E kezdő költőnek azonban, versbe tevést illetően, a varjú jobban tetszett, mint a tyúk. Petőfinek a tyúk, mármint anyja tyúkja, neki a varjú. Ilyen válogatósak a költők, pedig, ha sült tyúk vagy főtt varjú között kellene választaniuk! Hát akkor rágódhatnának a választáson..

Megkereste édesapját, akitől szintén a varjú költői megörökítésének helyességét vagy helytelenségét tudakolta.

- Helyes téma! - mondta édesapja. A varjú diólopó madár! Fejtsd ki a versben: a kertünkhöz hű diófa megajándékoz bennünket az élet kemény diójával, hogy a fejünket törhessük feltörésén, de ezt a fejtörés-lehetőséget a varjú elveszi tőlünk, és maga töri fel a diót, fejtörés nélkül! Ilyen a Sors Sötét Madara! Kár!

Ádám gyerek azonban, már a költői lét ily kezdetleges magzati állapotában is, ugyancsak forgatta észkerekeit. Írjon a varjúról vagy nem? Édesanyja szerint ne, apukája szerint igen, ez egy-egy, - de újabb vélemény eldöntheti a dolgot.

Felkereste hát Rizibizi Rozália nénit, aki még távolról sem volt néni, sőt, még közelről sem, valamint nem volt költő. Ám remek lekváros, mézes, túrós, mákos és diós süteményeit nem ímmel-ámmal készítette, hanem áhítatos imádattal.

Ez a szép leány Ádám másik nagybácsijának költészetéért is rajongott, abban a reményben, hogy a nagybácsi, Bőrömbáróm Bendegúz elveszi feleségül. Egyelőre azonban ez a nagybácsi csak Rozália túrós csuszáját, halászléjét, malacsültjét, gombás szósszal leöntött sertésbordáját, meg más ízletes finomságait vette el.

Bőrömbáróm Bendegúz tapasztalt költő volt. Meg ördögien-istenien ügyes! Tudta, hogy mások tapasztalatait kell felhasználnia, mert más kárán tanul az okos, miközben sok kos még a saját kárán sem. Bendegúzt több rendszerben is megkoszorúzták, bár időnként meghúzták (nem őt, hanem írásait, vagyis kihagyatták belőlük azt, amivel Bendegúz burkoltan már a következő rendszernek udvarolt, ugyanis Bendegúz időben, a várható a rendszerváltozások előtt számított a változásokra, - ilyen derék, hazafiasan előrelátó önérdeklátó volt, mellesleg az is maradt).

Ádám buzgón falta Rozália néni süteményeit, de mellékesen azért azt is tudakolta: mit szól ahhoz a leánynéni, hogy az ő első versébe varjú kerüljön?

A csinos leány nagyot sóhajtott:
- Hát, ha Edgar Allan Poe világhíres versébe tudta tenni a hollót, akkor erre, Ádám, te is képes vagy, a varjúval! Ám inkább ne azt a fekete madarat tedd a versbe, hanem az én szívügyemet! Nagybácsid múltkor felolvasta nekem HARCIKUTYÁK HARSONÁJA című hosszú elbeszélő költeményét, és én úgy bámultam rá, mint egy félistenre, aki máris teljes. Ezt helyesen tettem. A véleményem azonban, amikor rákérdezett, annyiban elhibáztam, hogy tízperces dicsérő áradozásomban szerepelt egy ilyen mondat: - Talán itt-ott kissé ijesztő..
Hát, tudod, Ádámkám, azért az a rész benne, ahol százhúsz harci kutya tépi ezer darabra az Élet Egyetlen Nyulát.. Mégis, de ostoba voltam! Bendegúz hazament, másfél napja felém se nézett. Megsértődött?! Ne a varjút tedd a versedbe, hanem ilyesféléket, nézd, megpróbáltam rímbe szedni néhány gondolatot, SZÍVCSÓKOK KÜRTJE címmel, talán felhasználhatod, még ha csak olyan női csacskaságok is:

Az én szívem csókot kér.
Az ujjacskám gyűrűt kér.
Ha a kezem megkéred:
odaadom ám néked!
Ha kezecském nem kéred:
egyre csak sírok érted!
Simogatom a macskám:
- Asszony lennék már, nem lány!
Szívem kürtjét megfújom..
Hangját meghallod, tudom!

- Hát nem rossz vers.. - mondta óvatosan Ádámka, miközben szájkapuján beengedett egy pompás patkós süteményt. Miért ne lehetne viszont a te fényes szerelmed és varjú tollának sötétségét eggyé tenni. Így két legyet üthetek egy csapásra! Még akkor is, ha egyik sem légy!

- Üss! Üss, Ádámka, te Nagy, lantoló Lanttehetség! - hízelgett a kezdő poétának Rozália. Ha ujjamra gyűrű kerül, tálra sütemény is kerül. Mindig! Neked! Megígérem!

Rozáliának volt hitele Ádámnál. Így a vers megszületett. Kicsit korábban, mint kellett volna, de bőgni a koraszülött baba is tud, legfeljebb később majd jobban bőg azok miatt, amikre korábban nem jött rá, főleg még születése előtt.

A nagybácsi, Bőrömbáróm Bendegúz elgondolkozón olvasta Pirospisztrángos Ádám ifjú költő legelső szerzeményét:

HARCIKUTYÁK HARSONÁZZÁK

Harcikutyák harsonázzák:
- Ne a Nyulat tépd szét!
Nyerd el inkább Rozália
hűséges szerelmét!
Jól süt, főz! A süteménye
szintén tüneményes..
Miként férhetsz e leányka
kezéhez, szívéhez?
Oly egyszerű! Írj neki egy
leánykérő verset,
amellyel Te, híres Költő,
becses kezet nyerhetsz!
Őszi tájon diót csenő
csúnya varjú károg:
- Ha nem kéred meg a kezét,
mi jön? Károd! Károd!
Kárt előzhetsz, ha e madár
jóslatát belátod..
Siess, Bácsi, Mercedesen,
szép Rozáliához!
Úgy imádja költészeted!
S téged, mint egy istent!
Találsz-e ily égi Múzsát
mást, e földön, itt lenn?!

Bőrömbáróm Bendegúz elolvasta a verset, és jót nevetett.

Kioktatta Ádámot, hogy még sokat kell tanulnia a versírást illetően, elsősorban olyan nagy költőktől, mint ő, a nagybácsija, mint Költő pedig nem egyszerűen nagybácsija, hanem a Nagy Bácsija is, az a Nagyon Nagy olimpuszi Bácsi! No és zöldfülű még Ádám leányügyekben, oly annyira, hogy füle elmehetne salátába egy konokul vegetáriánushoz! Ettől függetlenül írhat verseket, de zsenge alkotásait mindig hozza el Őhozzá, a Költészet Szent Üvegházába, Melegágyába, további napfényes nevelésre. Hozzá hozza, szerzőjük jóindulatúan vállveregetős kioktatására!

Bendegúz még egyet nevetett, majd vállon, meg pofikán veregette Pirospisztrángos Ádámot, és elbúcsúzott, ment.

Hová ment? Nem messzire, csak a szomszédba, Mercedes járművén, megkérni Rizibizi Rozália kezét. Megkérte. Megkapta.

Rozália boldog volt. Bendegúz is. Egy ideig Ádám is. Később?

Rozália, meg Bendegúz később is boldog volt. Két gyermekük született, ikrek. A két gyermek kissé felcseperedett Rozália emlőin, és hamarosan már nagyon ették édesanyjuk süteményeit. Mindketten. Olykor annyira ették, hogy a látogatóba érkező Ádám poéta elől is gyakran elették! Gyorsan ettek, és sokat.

Van ilyen, de másként tekint rá a tárgyilagos szemlélő, meg az, aki előtt elfogy a tálból a sütemény. Időnként Ádám sem tudta magára erőltetni a tárgyilagosságot..

Látjátok, kedves Olvasóim! Így tegyen az ember jót másokkal! A végén volt sütemény, nincs sütemény!

Lám-lám.. Én is de melléfogok azzal az ostoba áldott jó szívemmel!

Jegyezzétek meg: ha nem akartok melléfogni, akkor nem kell jó szív!

Mi kell helyette? No, gondolkozzatok csak!

(2012)