Völgyimádó Klára és Anna testvérek voltak. Abban a korban már kissé a vénlányság felé baktatónak számított Klárika a maga huszonhat évével, de valamelyest még a nála két évvel fiatalabb Anna is.

Nevükkel ellentétben nem völgyben laktak, hanem három heggyel körülvett negyediknek a közepe táján, olyan házban, amelyik kastélynak kicsi volt nyolc szobájával, kunyhónak viszont nagy. Volt egy kis birtokuk: bájos erdő, patakkal, halastó, néhány nagy rét, dús fűvel. Birtokuk intézője a faluban lakott, náluk csak egy ügyes szakácsnő szorgoskodott a konyhában, őt meg süketnéma öregember segítette ebben-abban.

Látogatójuk nemigen volt, mivel a faluban elterjesztették róluk: bárólányok, különcök, kényeskedők, piperkőcök, kenceficézők, - nincs az a férfi, aki kibírná mellettük férjként!

Mi volt igaz mindebből? Szinte semmi, ha a könyvek olvasását, és időnkénti írását nem tartjuk különcségnek, valamint azt sem, ha egy hölgy ápolja a bőrét. Nem voltak bárólányok sem, csupán őseik között sok volt a nemes, erről néhány festmény is tanúskodott, meg poros irathalmaz a padláson.

Klárika még zeneszerzőnek is elmehetett volna. Egy délután leült a zongorához, ujjai játékosan ide-oda jártak a billentyűkön, és hozzáénekelte:

Amikor majd vénlány leszek, lehet, már hamar,
hallgatom a háztetőről mint száll macskajaj..
Kicsi fehér kutyust veszek, azt pitiztetem,
s körbejárom alkonyfényű álomszigetem.
Teázgatok, olvasgatok, naplót vezetek,
s eltűnődöm: milyen gyorsan beesteledett!

Aznap mégis jött látogatójuk: Tüskés Ica, a férjével, Remegtető Pállal. Ica asszonyként is nagy tréfakeverő maradt, néha bajkeverő is, de bajt csak azoknak kevert, akik megérdemelték. Klárikát és Annát viszont szerette. A lányok többször is megsegítették, sőt, nekik köszönhette azt is: férjhez mehetett Remegtető Pálhoz, egy szegény, de igen derék, ügyes, jó humorú legényhez. Így lett belőle Remegtető Pálné.

Ez az Ica szókimondó asszonyság volt, és, amíg a teasüteményeket ette, kerek-perec megjegyezte, kerek perec ropogtatása nélkül is:
- A kisasszonyoknak már régen férjhez kellett volna menniük! Szépek is, a birtokuk is szép, szépen is viselkednek, kedvesek. Régen leányrabló férfiak is voltak, ilyen leányokat szívesen elraboltak volna!

Itt Ica meglengette dús haját, gondolkodott, majd felkiáltott:
- Hát, ha régen voltak leányrabló férfiak, miért ne lehetnének manapság legényrabló leányok?!

Itt már a férje, Pali is, aki eddig csak a lekváros patkókat rakta a szájába, megmutatta nagy észbeli tehetségét:
- Hát persze, Icuskám! Kell ide egy eddig szokatlan, fordított népszokás: a legényrablás! Majd mi ketten rászoktatjuk a népet!

Csodálkozott Klárika és Anna, de ezt nem sokáig tehették. Ica és férjecskéje máris búcsúzkodott. Látszott rajtuk: amit tréfából találtak ki, azt nagyon is komolyan gondolják.

Így volt. A következő hetekben falragasz jelent meg a közeli városkában, Perzsencén: azok a legények, akik nem bánják, ha szép leányok elrabolják, foglyul ejtik őket, jelentkezzenek Remegtető Páléknál! Aki viszont gyáva, fél a szép leányoktól, maradjon a fenekén! Most indul egy új népszokás, jobb az, mint a rosszalkodás!

Ezt sok legény jó tréfának gondolta, úgy vélte, - miért ne? Ám Remegtető Pál minden jelentkezővel aláíratta: önként beleegyezik elrablásába, fogva tartásába. Ne mondhassa senki utólag, hogy méltatlanság érte, ami miatt akár a törvényhez is fordulhat!

Valamennyi legény azonban, bármennyire kívánja is, nem lehet mind egyből legényrablás áldozata, mert az szervezést is igényel. Meg tanácskozást a leányok között.

Végül két legényt ért el a szerencse karja, marka: Pápicpál Ádámot, aki a perzsencei főiskola tanára volt, egyúttal szemüveges és igen helyes, meg Kerekeskutas Károlyt, akinek ki volt minden kereke, de még a kútján is volt egy. Utóbbi bankigazgatóként verseket is írt, de helyén volt az esze, mert a bankját nem költőként igazgatta. Megnézte mit mire költ, alaposan.

Ádám is, Károly is nevetett, amikor markos emberek beállítottak hozzájuk, és a népszokásra hivatkoztak. Nevetésük meglepődésnek adott helyet, mert tréfásan zsákba dugták őket, és elszállították valahová, ahol azt nem lehetett mondani, hogy arra a madár sem jár, mert nagy volt a csicsergés, de azért elég rejtélyes helynek tűnt. Egy házba került a két legény, ott mindkettő külön lakásba, ami egyrészt előnyös, mert mindegyiknek jutott hely bőven, másrészt viszont bezárt lakásba, amelyen belül voltak, de kulcsot nem kaptak hozzá. Egyik sem tudott a másikról.

Megijedt Károly: lehet, hogy amíg ő távol van, kirabolják a bankját? Lehet, hogy a népszokásra való hivatkozás csel volt csupán? Esetleg azért rabolták el, mert váltságdíjat követelnek majd érte? Nagyon kiáltott:
- Van ebben a házban valaki?!

- Csak egy bezárt ember! - hangzott a szomszédos lakásból. Téged is bezártak?!

- Engem is.. - vallotta be Károly. Ismerős a hangod. Nem te vagy Pápicpál
Ádám?!

- Nem! - szólt vissza a másik. Én nem az a Pápicpál Ádám vagyok, akire te
gondolsz, Károly, hanem egy szamár, aki hagyta magát ide bezárni!

- No, én sem Kerekeskutas Károly vagyok! - válaszolt Károly. Ha te szamár vagy, akkor én nálad rosszabb, mert egy személyben hatökör. Lehet, hogy legényrablás ürügyén most rabolják ki a bankom! Nem igaz abból a legényrablásból semmi!

Így beszélgettek a falon keresztül, de Ádám, aki kíváncsi természetű volt, unalmában bemászott az üres szekrénybe is, és megtapogatta a faszerkezetet. Miért tette ezt a szokatlan dolgot? Nem tudni. Ám egyszerre csak kinyílt egy titkos ajtó! Nem titkos folyosóra vezetett, hanem csak át abba a lakásba, ahol Károly volt. Ennek is megörült. Károly hasonlóképpen. Néha jobb kettesben, mint egyesben, külön. Együtt szidták, előbb saját magukat, utána meg azokat, akik őket elrabolták.

Nem jó az ördögöt emlegetni, mert megjelenik - így tartja a mondás. Hát, akár ördögök voltak, akár nem, elrablóik megjelentek. Ádám gyorsan visszalopakodott saját kényszerlakásába, de mindjárt utána sajnálta is, mert Károly lakrésze felől finom illatok szálltak. Mindig szerette a gulyáslevest, amit a konyhaablakon keresztül adott be Károlynak egy álarcos alak.

Ám nála is volt konyhaablak, azon keresztül olyan szilvás gombócot kapott egy leányhangú álarcostól, hogy mind a tíz ujját megnyalta volna utána, ha az nem lett volna illetlenség. Gondolt egyet: átvitt három gombócot Károlynak. Cserébe ő is kapott Károly gulyásleveséből, igaz, kevesebb hússal, mint szerette volna.

A következő nap néhány, még derűsebb dolog is kiderült: elrablóik tényleg leányok, kedvesen cseng a hangjuk, pompásan főznek-sütnek, persze, vagy ők, vagy a szakácsnőjük, gyönyörű kezük van, - no és valószínűleg arcocskájuk sem csúnya. Minek nekik az álarc?

Unalom ellen mit kapott Ádám? Völgyimádó Klára VERSEK HEGYEKRŐL, VÖLGYEKRŐL című könyvét. No és Károly, a másik lakásban? Völgyimádó Anna elbeszéléseit, AZ ÉN ERDŐM címmel.

Kerekeskutas Károly, amikor megtudta, hogy Ádám könyvének címét, hirtelen felkiáltott:
- Hohohó! Ezek igazi népszokás-leányok, dehogy bankrablók! Ismerem őket, voltam bent nálam, Perzsencén, a bankban. Szépek, kedvesek, műveltek! Nyilván a közelben van a kastélyuk, és minket abba a házba zárhattak be, amelyik mögötte van, az is az övék. Milyen ötletesek! Jó, hogy megtaláltad az átjárót hozzám, mert mindezt a két könyv címéből találtam ki. Nyergeljünk át az udvarlás táltosára, sebesen! Puhatoljuk ki a szándékuk!

Az udvarlás táltosára való átnyergelés is, meg a puhatolódzás is elrablásuk okáról, ha utóbbi kissé óvatosan is, igen jól haladt előre.

A két leány levette álarcát, és a legények megláthatták nagy, csábítóan varázslatos szemeiket.

További két nap múlva Ádám Annának, Károly pedig Klárikának adott át szép kézírással készült levelet. Mindkét levél csak címzettjében és aláírásában különbözött, és arról szólt, hogy a legény szíve önkéntesen örök fogságot vállal a leánynál, akit megszeretett, a gyönyörű hölgyet szívébe zárta, és csupán további, közelebbi udvarlás céljából kéri a lakás ajtajának kegyelmes kinyitását.

Klárika is, Anna is a fejét rázta:
- Nem, nem és nem! Az ajtót nem nyithatjuk ki!

- Miért?! - hökkent meg Ádám is, Károly is.

A két lány elnevette magát:
- Hát csak azért, mert egyik ajtó sincsen bezárva! Fiúk! Csak az első nap zártuk be. Másnap már, észrevétlenül, kinyitottuk. Máris átjöhettek hozzánk, teázni, később pedig vacsorázni!

Mit szaporítsuk a szót? Mindkét leány párjára talált. Ádám is, Károly is büszkén csókolta meg néhány hét múlva újdonsült feleségét.

No de mi lett a többi legénnyel, aki szintén aláírta, hogy részt venne az új népszokásban?

Ők sem jártak rosszul, legalábbis legtöbbjük nem. Remegtető Pál és felesége vendégfogadót nyitottak Perzsencén, amelynek a LEGÉNYT RABLÓ nevet adták. Lehetett ott enni, inni, de még legényt elrabolni kész leányokkal találkozni is. Sok szív megremegett ott az örömtől, amelyik pedig éppen nem, az reménykedhetett: később majd igen.

Hej, szép idők! Legény is volt, leány is volt, kutya is volt, macska is volt, - ha olykor béke nem is volt, de béka akkor is!

(2012)