Feltöltve: 2012-02-08 21:33:31
Megtekintve: 7951
A Gúnyos minimesékből (9)
LEGYES TÖRTÉNET
A légy már a légypapíron volt, ami légynek olyan, mint embernek a siralomház. Ám ezt a különös legyet ott sem hagyta el mesélő kedve. Sorolgatta többi csapdasorstársának, hogy merre járt, mit csinált a nagyvilágban.
Volt már a falu bírájának boros veres, bibircsókos orrán, valamint a falu bikájáén is. Orcátlankodott szép, meg kevésbé szép asszonyok, lányok orcáján. Egy katona karddal akarta agyonütni, de mellésújtott, mármint neki mellé, de a földön horkoló hadfitársát eltalálta. Párbaj lett a dolog vége, amit a légy egy kökénybokorról nézett végig. Ám nem ezeket a kis kalandokat emlegette szeretettel, hanem szülőföldjét, a trágyadombot. Igaz, e dombocska mellett majdnem rátaposott egy elbambult tehén, de ő - mesélte - még idejében tovaszárnyalt!
Kicsit el is érzékenyült a légy. Ó, kellemesen büdös, kedves illatok, rothadások, piszkos házikók, feldőlt lábasok, kiömlött ételmaradék, áldott bűzű istállópaloták! Hol vagy Te, Véletlen, Kegyes Sors, most, hogy megszabadíts a közelgő Végtől?!
A többi légy elkínzottan hallgatta legyünket kényszer tartózkodási helyén, vagyis ugyanazon légypapíron. Nem hittek a Szabadító Véletlenben.
A Véletlen pedig mindenütt ott van, csak nem mindig kap szerepet a Nagy Színjátékban, továbbá nem mindig Szabadító, hanem.. Sokszor pedig álnéven szerepel, és így nem ismeri fel se légy, se ember. Most is ott volt egy kisfiú személyében, akit Pistikének hívtak.
Pistike, ahogy mondani szokták, nem volt annyira rossz gyerek, mintha kétszer olyan rossz lett volna. Ám azt azért nem merném kijelenteni róla, hogy a légynek sem ártott. A legyeket irtotta, ami dicsérendő, hazafias kötelesség, de abban már megoszlik a légyhumanisták véleménye, hogy irtás előtt össze kell-e gyűjteni őket zsúfolt dobozfogolytáborban, majd ki kell-e tépni szárnyukat.
Pistike ugyanis ezzel is szórakozott, sok minden más mellett. Olykor a legyek hat lábát is sokallotta, így bírálgatván, tudat alatt, a Teremtőt. Visszavett belőlük néhányat. Még az iskolában, számtanórán is csinált ilyeneket, ha a tanárnő nem vette észre. Ha észrevette, akkor nem csinált, mivel ki kellett vinni ellenőrző könyvecskéjét tanárnői beírás céljára, és nem lehet e művelet közben egyidejűleg légykínzással is foglalkozni.
Pistike a legyekkel teli légypapírt a fürdőkádba tette, hogy a ráragadt állatkákat megszabadítsa a ragasztótól, majd pedig a fentebb említett műveletekkel szórakozzon. Mindebből arra lehet gondolni, hogy nem Pistike lesz a Légyszabadító Véletlen.
Önmagában nem is lett volna, de hangjelzéseket adott egy fecsegést-locsogást elősegítő tárgy, melynek nevét az iránta érzett tiszteletből most írjuk nagy kezdőbetűvel, hiszen népeket tanított meg, globálisan, felesleges szószaporításokra, valamint mellébeszélésekre: a Telefon. Az ugyanis megszólalt.
Pistike otthagyta a legyekkel telt légypapírt a vízben. A vonal túlsó végén Kézenhúz Ellácska jelentkezett, egy csinos kisleány, Pistike osztálytársa, aki utálta legyeket, bár Pistike velük kapcsolatos, kevéssé légyhumanista magatartását nem osztotta teljesen, viszont tetszett neki a fiúcska határozottsága.
Pistike is rokonszenvezett Ellácskával. Ezt követően a két osztálytárs kissé túlságosan liberális eszmecserét folytatott két pedagógusukról, amit utóbbiak nem hallhattak, mert, ha ezt meghallotta volna pedagógus, lett volna ám mókusfülönfógus! Az eszmecsere csupán röpke félóráig tartott volna, ha nem toldják meg még húsz percecskével.
A telefonidő alatt a legyek leolvadtak a légypapírról, kimásztak a kád falára, majd pedig megszárították szárnyacskáikat, és elrepültek.
Ne gondoljanak, Olvasóim, semmi rosszat Pistikéről. Gyerek még. A Társadalom majd átformálja, megneveli. Igen, ez a Társadalom! Nagy a valószínűsége annak, hogy, ha felnő, benő majd a feje lágya, és nem fogja kínozni - a legyeket.
Azt, hogy az embereket sem, azt már nem próféciálnám ilyen könnyen..
A MACSKA HÉT ÉLETE
A bölcselő az utcán sétált, amikor, előkelő kinézetű ház emeleti ablakából, ledobtak elébe egy fekete macskát. A cicus panaszosan felnyávogott. A gondolatok tudósa nem volt ugyan babonás, de az állatokkal való kegyetlen bánásmódot elítélte. Felkiáltott hát annak, aki kidobta a macskát:
- Mint tehet ilyet uraságod?! Nem sajnálja szegény állatot?
Az ablakból máris jött a visszautasító válasz:
- Ez csak egy macska! Ennek a dögnek hét élete van, én pedig csak az első emeletről hajítottam ki őkelmét! Mi az neki?
- Ön meg csak egy embertelen, pedig ember is lehetne! Örülök, ha arra gondolok, hogy uraságodnak nincs hét élete! - mondta a bölcselő, megvetően.
Az ablakban gőgösködő vállat vont. Nem hitte, hogy e kis párbeszédnek következménye lesz. Ám a bölcselő cikket írt a helyi lapba a macskahajigálóról. Ebben nem említette ugyan név szerint, de sokan ráismertek. Az illető, legalábbis egy időre, nevetség tárgya lett.
HEGYES-DOMBOS VERSENGÉS
Egy Istennő versenyt hirdetett hegyeknek, domboknak. A legtakarosabb domborulatnak azt ígérte: ott ülteti el a Csodafa magját.
Sok-sok hegy és domb jelentkezett: büszke havasi bércektől kedves kis fűszállengető, tücsökmuzsikás dombocskákig. Nagy meglepetésre még egy vakondtúrásnyi földkiemelkedés is részt kívánt venni a megmérettetésben. No, ezen minden hegy, domb nevetett, legjobban egy igen magas hegy, amelyen tölgyes is volt, fenyves is volt, zerge is volt, zörgés is volt.
Az Istennő azonban csendet intett. Korholóan mondta a hegyek és dombok összegyűlt társaságának:
- Mindent túlságosan emberszemmel néztek! Vakondtúrásnyi kis barátotok is csinos hegyecske - a hangyáknak! Nem szép dolog kinevetni a kicsit!
Egy lapos tetejű, kopasz hegynek nem tetszett a kioktatás, megjegyezte:
- Szép kis dombocska! Rálép egy nagy patás tehén, és máris sehol! Olyan lapos lesz, mint ez a lapos kő itt, a kobakomon!
Az istennő elmosolyodott:
- Olyanok vagytok, mint az emberek, megint csak emberszemmel nézitek a világot! Ti is olyan laposak lehettek, mint az említett kődarab, ha végül rátok lép majd az Idő. Az Idő viszont legmagasabb társatoknál is magasabbra emelheti azt a helyet, ahol most kinevetett társatok áll.
KÉTSZERESEN RABSZOLGA
A bölcselő megfigyelte, hogy a szomszédos lakásban egy kisfiú egész nap csak tanul, sohasem megy ki játszani az udvarra. Először arra gondolt, hogy talán az átlagosnál lassúbb a fiúcska felfogása, de azután úgy döntött: utánanéz a dolognak.
Kiderült: a fiúcska napi leckéje mellé rendszerint két fogalmazás írását is feladatul kapta, mert a sznob, egymással gyermekeiken keresztül is versengő, szülők ezt követelték abban az osztályban a gyerekek tanárától.
A bölcselőt később barátja megkérdezte a tudakolódzás eredménye felől.
- Nos, az eset nem egyedülálló.. - mondta a bölcselő. Az első pedagógusok, még az ókorban, tanult rabszolgák voltak. Ők, valószínűleg, jól tanítottak, de szegény mostani utódaiknak sokszor két rabszolgatartójuk is van: az Állam, valamint saját, beléjük nevelt, beléjük kényszerített, és végül sajátjukká vált - Ostobaságuk. Így van ez ennél a szegény kisgyerek tanáránál is. Ráadásul: a szülők szüleményei is sokszor balgaságok, még ha jó szándékból erednek is!
HÓVIRÁG
A bölcselő egy kert előtt állt, költő barátjával. A költő megpillantott egy hóvirágot, és mindjárt elhalmozta dicsérő jelzőkkel, kifejezésekkel, biztató fényűnek, kedvesen félénknek, fehér bátorságúnak titulálta.
- Te mindenfélét látsz benne, de én csak a föld alól kibújt Törvényt! - jegyezte meg a bölcselő.
A költőnek nem tetszettek ezek a szavak, kissé sértődötten válaszolt:
- Azért vagyok költő, hogy cifra díszruhát adjak Törvénynek, Valóságnak!
- Cifra díszruhát adni az ismeretlen Törvénynek nagyon is veszélyes! - mondta oktatóan, egyúttal elnézően, a bölcselő. Neked a történelem is csak operett díszruhás nyalka huszárokból, meg jajgató-siránkozó operaáriákból áll. Sok bajtól, bánattól kímélte volna meg magát az emberiség, ha az Ismeretlen Törvényt nem díszítette volna fel Hamis Bizonyossággal!
MINDEN ESHETŐSÉGRE
Egy költő, aki nagyon helyezkedő volt ugyan /no, ez nem ritkaság!/, de, el kell ismerni, nagyon tehetséges is /ami szintén előfordul/, és kezdő, ám igen jó kezdettel: első kötete megjelent, és már nyomták is a másodikat /no meg őt is, feljebb!/, folyton-folyvást ostromolta a bölcselőt is: látogassa meg őt, otthonában!
Ha fűt-fát ígér ennek érdekében, akkor nem ment volna kérésével semmire, de őszintén megmondta: karrierjéhez szüksége van a bölcselő barátságára, még ha az csak látszat is.
A bölcselő szerette az őszinteséget, nevetett, meglátogatta. Jó volt a kínai tea, de az aprósütemények is kitettek magukért. Ám a filozófus szeme megakadt egy sor igen nagy dobozon, furcsa feliratokkal: ISTENFÉLŐ VERSEK, ISTENKERESŐ VERSEK, ISTENTAGADÓ VERSEK, NAGYON HAZAFIAS VERSEK, NAGYON VILÁGPOLGÁR VERSEK, GAZDAGDICSÉRŐ VERSEK, SZEGÉNYDICSÉRŐ VERSEK, és így tovább..
A bölcselő kérdő tekintetére a költő, minden teketória nélkül, elmagyarázta:
- Társadalmi-politikai rendszerek, helyzetek, irányzatok változhatnak.. Fel kell készülnöm minden eshetőségre! Ki láthatja a jövőt, - előre?!
A bölcselő gúnyosan mosolygott:
- Tényleg! Jövendő nagy karriered csak homályosan látom, jelenlegi erkölcsi gyengeséged viszont annál élesebben, világosabban!
DIOGENÉSZ UTÓDA
A bölcselő, barátjával, egy szigeten nyaralt. A kis falu boltjában lámpást vásároltak esti sétáikhoz. Bár fényes nappal volt, a bölcselő, kipróbálásképpen, meggyújtotta a lámpást, úgy vitte egy darabon.
Barátja élcelődőn jegyezte meg:
- Olyan vagy, mint az ókori Diogenész, aki nappal égő lámpást vitt, és a csodálkozóknak megjegyezte: - EMBERT KERESEK!
- Embert talán ma már lehet itt-ott találni, de én: NÉPET KERESEK! - mondta a bölcselő, talán kissé túlzott öntudattal.
- Vagy úgy?! - csodálkozott barátja, tréfásan. Nos, akkor aligha nevezhetlek bölcsnek! Túl kevés idő telt el Diogenész óta ahhoz, hogy egy egész népet találhass - Emberekből!
A légy már a légypapíron volt, ami légynek olyan, mint embernek a siralomház. Ám ezt a különös legyet ott sem hagyta el mesélő kedve. Sorolgatta többi csapdasorstársának, hogy merre járt, mit csinált a nagyvilágban.
Volt már a falu bírájának boros veres, bibircsókos orrán, valamint a falu bikájáén is. Orcátlankodott szép, meg kevésbé szép asszonyok, lányok orcáján. Egy katona karddal akarta agyonütni, de mellésújtott, mármint neki mellé, de a földön horkoló hadfitársát eltalálta. Párbaj lett a dolog vége, amit a légy egy kökénybokorról nézett végig. Ám nem ezeket a kis kalandokat emlegette szeretettel, hanem szülőföldjét, a trágyadombot. Igaz, e dombocska mellett majdnem rátaposott egy elbambult tehén, de ő - mesélte - még idejében tovaszárnyalt!
Kicsit el is érzékenyült a légy. Ó, kellemesen büdös, kedves illatok, rothadások, piszkos házikók, feldőlt lábasok, kiömlött ételmaradék, áldott bűzű istállópaloták! Hol vagy Te, Véletlen, Kegyes Sors, most, hogy megszabadíts a közelgő Végtől?!
A többi légy elkínzottan hallgatta legyünket kényszer tartózkodási helyén, vagyis ugyanazon légypapíron. Nem hittek a Szabadító Véletlenben.
A Véletlen pedig mindenütt ott van, csak nem mindig kap szerepet a Nagy Színjátékban, továbbá nem mindig Szabadító, hanem.. Sokszor pedig álnéven szerepel, és így nem ismeri fel se légy, se ember. Most is ott volt egy kisfiú személyében, akit Pistikének hívtak.
Pistike, ahogy mondani szokták, nem volt annyira rossz gyerek, mintha kétszer olyan rossz lett volna. Ám azt azért nem merném kijelenteni róla, hogy a légynek sem ártott. A legyeket irtotta, ami dicsérendő, hazafias kötelesség, de abban már megoszlik a légyhumanisták véleménye, hogy irtás előtt össze kell-e gyűjteni őket zsúfolt dobozfogolytáborban, majd ki kell-e tépni szárnyukat.
Pistike ugyanis ezzel is szórakozott, sok minden más mellett. Olykor a legyek hat lábát is sokallotta, így bírálgatván, tudat alatt, a Teremtőt. Visszavett belőlük néhányat. Még az iskolában, számtanórán is csinált ilyeneket, ha a tanárnő nem vette észre. Ha észrevette, akkor nem csinált, mivel ki kellett vinni ellenőrző könyvecskéjét tanárnői beírás céljára, és nem lehet e művelet közben egyidejűleg légykínzással is foglalkozni.
Pistike a legyekkel teli légypapírt a fürdőkádba tette, hogy a ráragadt állatkákat megszabadítsa a ragasztótól, majd pedig a fentebb említett műveletekkel szórakozzon. Mindebből arra lehet gondolni, hogy nem Pistike lesz a Légyszabadító Véletlen.
Önmagában nem is lett volna, de hangjelzéseket adott egy fecsegést-locsogást elősegítő tárgy, melynek nevét az iránta érzett tiszteletből most írjuk nagy kezdőbetűvel, hiszen népeket tanított meg, globálisan, felesleges szószaporításokra, valamint mellébeszélésekre: a Telefon. Az ugyanis megszólalt.
Pistike otthagyta a legyekkel telt légypapírt a vízben. A vonal túlsó végén Kézenhúz Ellácska jelentkezett, egy csinos kisleány, Pistike osztálytársa, aki utálta legyeket, bár Pistike velük kapcsolatos, kevéssé légyhumanista magatartását nem osztotta teljesen, viszont tetszett neki a fiúcska határozottsága.
Pistike is rokonszenvezett Ellácskával. Ezt követően a két osztálytárs kissé túlságosan liberális eszmecserét folytatott két pedagógusukról, amit utóbbiak nem hallhattak, mert, ha ezt meghallotta volna pedagógus, lett volna ám mókusfülönfógus! Az eszmecsere csupán röpke félóráig tartott volna, ha nem toldják meg még húsz percecskével.
A telefonidő alatt a legyek leolvadtak a légypapírról, kimásztak a kád falára, majd pedig megszárították szárnyacskáikat, és elrepültek.
Ne gondoljanak, Olvasóim, semmi rosszat Pistikéről. Gyerek még. A Társadalom majd átformálja, megneveli. Igen, ez a Társadalom! Nagy a valószínűsége annak, hogy, ha felnő, benő majd a feje lágya, és nem fogja kínozni - a legyeket.
Azt, hogy az embereket sem, azt már nem próféciálnám ilyen könnyen..
A MACSKA HÉT ÉLETE
A bölcselő az utcán sétált, amikor, előkelő kinézetű ház emeleti ablakából, ledobtak elébe egy fekete macskát. A cicus panaszosan felnyávogott. A gondolatok tudósa nem volt ugyan babonás, de az állatokkal való kegyetlen bánásmódot elítélte. Felkiáltott hát annak, aki kidobta a macskát:
- Mint tehet ilyet uraságod?! Nem sajnálja szegény állatot?
Az ablakból máris jött a visszautasító válasz:
- Ez csak egy macska! Ennek a dögnek hét élete van, én pedig csak az első emeletről hajítottam ki őkelmét! Mi az neki?
- Ön meg csak egy embertelen, pedig ember is lehetne! Örülök, ha arra gondolok, hogy uraságodnak nincs hét élete! - mondta a bölcselő, megvetően.
Az ablakban gőgösködő vállat vont. Nem hitte, hogy e kis párbeszédnek következménye lesz. Ám a bölcselő cikket írt a helyi lapba a macskahajigálóról. Ebben nem említette ugyan név szerint, de sokan ráismertek. Az illető, legalábbis egy időre, nevetség tárgya lett.
HEGYES-DOMBOS VERSENGÉS
Egy Istennő versenyt hirdetett hegyeknek, domboknak. A legtakarosabb domborulatnak azt ígérte: ott ülteti el a Csodafa magját.
Sok-sok hegy és domb jelentkezett: büszke havasi bércektől kedves kis fűszállengető, tücsökmuzsikás dombocskákig. Nagy meglepetésre még egy vakondtúrásnyi földkiemelkedés is részt kívánt venni a megmérettetésben. No, ezen minden hegy, domb nevetett, legjobban egy igen magas hegy, amelyen tölgyes is volt, fenyves is volt, zerge is volt, zörgés is volt.
Az Istennő azonban csendet intett. Korholóan mondta a hegyek és dombok összegyűlt társaságának:
- Mindent túlságosan emberszemmel néztek! Vakondtúrásnyi kis barátotok is csinos hegyecske - a hangyáknak! Nem szép dolog kinevetni a kicsit!
Egy lapos tetejű, kopasz hegynek nem tetszett a kioktatás, megjegyezte:
- Szép kis dombocska! Rálép egy nagy patás tehén, és máris sehol! Olyan lapos lesz, mint ez a lapos kő itt, a kobakomon!
Az istennő elmosolyodott:
- Olyanok vagytok, mint az emberek, megint csak emberszemmel nézitek a világot! Ti is olyan laposak lehettek, mint az említett kődarab, ha végül rátok lép majd az Idő. Az Idő viszont legmagasabb társatoknál is magasabbra emelheti azt a helyet, ahol most kinevetett társatok áll.
KÉTSZERESEN RABSZOLGA
A bölcselő megfigyelte, hogy a szomszédos lakásban egy kisfiú egész nap csak tanul, sohasem megy ki játszani az udvarra. Először arra gondolt, hogy talán az átlagosnál lassúbb a fiúcska felfogása, de azután úgy döntött: utánanéz a dolognak.
Kiderült: a fiúcska napi leckéje mellé rendszerint két fogalmazás írását is feladatul kapta, mert a sznob, egymással gyermekeiken keresztül is versengő, szülők ezt követelték abban az osztályban a gyerekek tanárától.
A bölcselőt később barátja megkérdezte a tudakolódzás eredménye felől.
- Nos, az eset nem egyedülálló.. - mondta a bölcselő. Az első pedagógusok, még az ókorban, tanult rabszolgák voltak. Ők, valószínűleg, jól tanítottak, de szegény mostani utódaiknak sokszor két rabszolgatartójuk is van: az Állam, valamint saját, beléjük nevelt, beléjük kényszerített, és végül sajátjukká vált - Ostobaságuk. Így van ez ennél a szegény kisgyerek tanáránál is. Ráadásul: a szülők szüleményei is sokszor balgaságok, még ha jó szándékból erednek is!
HÓVIRÁG
A bölcselő egy kert előtt állt, költő barátjával. A költő megpillantott egy hóvirágot, és mindjárt elhalmozta dicsérő jelzőkkel, kifejezésekkel, biztató fényűnek, kedvesen félénknek, fehér bátorságúnak titulálta.
- Te mindenfélét látsz benne, de én csak a föld alól kibújt Törvényt! - jegyezte meg a bölcselő.
A költőnek nem tetszettek ezek a szavak, kissé sértődötten válaszolt:
- Azért vagyok költő, hogy cifra díszruhát adjak Törvénynek, Valóságnak!
- Cifra díszruhát adni az ismeretlen Törvénynek nagyon is veszélyes! - mondta oktatóan, egyúttal elnézően, a bölcselő. Neked a történelem is csak operett díszruhás nyalka huszárokból, meg jajgató-siránkozó operaáriákból áll. Sok bajtól, bánattól kímélte volna meg magát az emberiség, ha az Ismeretlen Törvényt nem díszítette volna fel Hamis Bizonyossággal!
MINDEN ESHETŐSÉGRE
Egy költő, aki nagyon helyezkedő volt ugyan /no, ez nem ritkaság!/, de, el kell ismerni, nagyon tehetséges is /ami szintén előfordul/, és kezdő, ám igen jó kezdettel: első kötete megjelent, és már nyomták is a másodikat /no meg őt is, feljebb!/, folyton-folyvást ostromolta a bölcselőt is: látogassa meg őt, otthonában!
Ha fűt-fát ígér ennek érdekében, akkor nem ment volna kérésével semmire, de őszintén megmondta: karrierjéhez szüksége van a bölcselő barátságára, még ha az csak látszat is.
A bölcselő szerette az őszinteséget, nevetett, meglátogatta. Jó volt a kínai tea, de az aprósütemények is kitettek magukért. Ám a filozófus szeme megakadt egy sor igen nagy dobozon, furcsa feliratokkal: ISTENFÉLŐ VERSEK, ISTENKERESŐ VERSEK, ISTENTAGADÓ VERSEK, NAGYON HAZAFIAS VERSEK, NAGYON VILÁGPOLGÁR VERSEK, GAZDAGDICSÉRŐ VERSEK, SZEGÉNYDICSÉRŐ VERSEK, és így tovább..
A bölcselő kérdő tekintetére a költő, minden teketória nélkül, elmagyarázta:
- Társadalmi-politikai rendszerek, helyzetek, irányzatok változhatnak.. Fel kell készülnöm minden eshetőségre! Ki láthatja a jövőt, - előre?!
A bölcselő gúnyosan mosolygott:
- Tényleg! Jövendő nagy karriered csak homályosan látom, jelenlegi erkölcsi gyengeséged viszont annál élesebben, világosabban!
DIOGENÉSZ UTÓDA
A bölcselő, barátjával, egy szigeten nyaralt. A kis falu boltjában lámpást vásároltak esti sétáikhoz. Bár fényes nappal volt, a bölcselő, kipróbálásképpen, meggyújtotta a lámpást, úgy vitte egy darabon.
Barátja élcelődőn jegyezte meg:
- Olyan vagy, mint az ókori Diogenész, aki nappal égő lámpást vitt, és a csodálkozóknak megjegyezte: - EMBERT KERESEK!
- Embert talán ma már lehet itt-ott találni, de én: NÉPET KERESEK! - mondta a bölcselő, talán kissé túlzott öntudattal.
- Vagy úgy?! - csodálkozott barátja, tréfásan. Nos, akkor aligha nevezhetlek bölcsnek! Túl kevés idő telt el Diogenész óta ahhoz, hogy egy egész népet találhass - Emberekből!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!