Malacos Bendegúz nem szerette az iskolát, nem szerette a tanító urat, nem szerette annak lányát, kutyáját, macskáját, kanári madarát, de még, ráadásul, tanulni sem szeretett. Megbukni azért nem bukott meg, mert jó füle volt, sőt, kitűnő. Ha kihívták felelni, meghallotta azt is, amit Barnabirkás Marika oly halkan és ügyesen súgott neki. Ő meghallotta, de a tanító úr nem, mert annak a füle már nem volt olyan jó, mint fiatal korában.

A nyári szünidőt viszont Bendegúz szerette, mert az is szeret valamit, aki sok mindent nem. Az iskolában azonban, igaz, ami igaz, amikor a nebulók együtt voltak, mindig történt valami. A szünidőben viszont sokkal ritkábban. Utóbbi nem Bendegúzon múlott, mivel ő ilyesmit is, olyasmit is kitalált, hanem inkább a falu többi lakóján, akik az ilyesmit is, az olyasmit is, amit Bendegúz kitalált, helytelenítették, és gyakran Bendegúz fülét is megtalálták.

Elkezdett Bendegúz unatkozni, mert, ha már olyan sok minden fülhúzással, vagy piros popsi miatti szisszenésekkel jár, akkor mit tegyen a leendő falurossza, aki már most sem kedveli a jóságos egyhangúságot?

Találkozott ez a Bendegúz Kékmadaras Pistával, aki őnála sokkal jobb tanuló volt, ám kis csibésznek nem annyira nagy. Mondta neki:
- Te az évzáró vizsgán jelest kaptál, amikor a közmondásokról feleltél. Vizsgáljunk közmondásokat. Ám ne úgy, mint az iskolában, hanem úgy, mint az életben! Egyre én is emlékszem. Azt mondtad: - Kis kutya, nagy kutya nem ugat hiába. Errefelé van elég kiskutya is, nagykutya is. Ugattassuk őket! Meglátjuk: hiába ugatnak, - vagy mégsem?

Az első kutya, Burkus, Bőrbundás Ferenc házánál, először csak kedvesen, kicsiket vakkantott. Utóbbi hangadás Pistának szólt, aki néha adott neki csontot, de most nem volt nála. Ugatása igencsak megélénkült, amikor Bendegúzt is észrevette, mert az nem csontot szokott neki hozni, hanem az ő hátcsontjait kopogtatni a kerítésen keresztül. Ilyet a doktor bácsi is tesz a gyerekekkel, ha betegséget gyanít, - de Bendegúz egyrészt nem volt doktor, másrészt Burkus hátát nem ujjaival kopogtatta, hanem bottal.

Megállapították: Burkus viszonylag kiskutya, ha van is nála kisebb, és hiába ugatott, mivel nem kapott csontot, de a hátára sem kapott kopogtatást, mert Bendegúznál éppen nem volt bot. Kutyahátat kézzel túlságosan megkopogtatni nem tanácsos!

A következő kutya, Balambér, igazi nagykutya volt. Kihegyezett nádszállal megpiszkálták az orrát. E nagykutya nem ugatott hiába, mert a házból kijött a gazdája. A gazdánál volt bot. Így Bendegúz futásnak eredt, de a magát vétlennek gondolt Kékmadaras Pista is jobban tette volna, ha egyből követi. Balambér gazdája ugyanis őt is gyanúba fogta, Pista fülének pedig már ez a gyanúba fogás sem tett jót. Így, égő, piros füllel, Pista is követte Bendegúzt, de a kelleténél később. Amikor utolérte, ezt lihegte ki neki:
- Ha-hagyjuk a kutyákat! Aki szelet vet, vihart arat!

Bendegúz ebben látott némi igazságot, de nem eleget. Így szólt:
- A tanító úréknak van egy pöttöm kis kutyájuk, Zsemlécske. Lopjuk el! A tanító a múltkor százszor leíratta velem: - Nem szabad otthon felejteni a füzeteket! Ezt addig is tudtam, minek kellett százszor leírnom? No és akkor még csak hétszer-nyolcszor felejtettem otthon a füzeteket, és mindig volt nálam egy darabka papír, amire írjak. Most majd a tanító úrnak kell leírnia százszor: - Máskor jobban vigyázok Zsemlécskére! A tanító úr leányát sem szeretem. Ez a tanítónő mivel nyaggatott a télen? Töröljem meg az orrom, ne kalimpáljak a lábammal a pad alatt egész órán át, könyveim szamárfülesek, ne egyem meg más zsemléjét.. Most majd ő is bánhatja Zsemlécske eltűnését!

- Késő bánat eb gondolat - bölcselkedett egy közmondással Pista is. Zsemlécske azonban erre még nem gondolt, de ha esetleg gondol is arra, amire nem is gondolhatott, akkor is eb gondolat lett volna a kutyustól. Hanem Pistának kezdett nem tetszeni a Zsemlécske eltulajdonítására irányuló hadművelet. Észbe vette: lehet ugyan rossz fát tenni a tűzre, de van olyan rossz fa, aminek túl nagy lehet a füstje. Ha pedig a tanító úr kezd el füstölögni..

Másik oldalról azonban nem jó, ha gyávának tartják az emberfiát. Így Pista kénytelen-kelletlen követte Bendegúzt. A boltban szereztek egy darabka kolbászt, takarékosság miatt nem pénzen, hanem Bendegúz bugylibicskájával, észrevétlenül. Később, persze, a boltos észrevette a kolbász megsérülését, de akkor már mit tehetett tehetetlenségében? Legfeljebb kipótolhatja majd, ha kolbászból lesz a kerítés..

Zsemlécske nem ismerte még Bendegúzt, csak Pistát, így mindkettőt ma született ártatlan báránykának tartotta, pedig Pista is csak félig-meddig volt az. Zsemlécske kosárba került, ott kolbászvéget rághatott, csak később kellett koplalnia, böjtölnie, már Bendegúzéknál, a hátsó udvar megüresedett tyúkóljában. Ott kezdte el ugyanis kutyaremeteségét, magányát, a remetékkel ellentétben ő kényszerből. A tyúkólból ki nem mehetett, igaz, tyúk nem lévén, az sem ment be hozzá, magányát zavarni, káricálni.

Bendegúz és Pista a további kutyás teendőkön vitatkozott. Sok mindenre gondoltak, de Tölgyfahordós Mátyás messzelátójára, sajnos, nem.

Ez a Mátyás híres gazdaember volt, ezt is termelt, azt is termelt, főiskolát is végzett, vadásztanfolyamot is, könyveket is írt, meg még egy sor csuda dolgot csinált.

A baj azonban nem ezekben volt, hanem részben abban, hogy szerelmes volt a tanító úr leányába, Hétszilvafás Klárikába, aki, mint említettük, az iskolában tanított. Önmagában még ez sem lett volna a fiúkra baj hozója, ha Mátyás nem nézeget a messzelátójába, vagy, ha nézeget is, de nem látja meg a tyúkól résén kétségbeesetten kikandikáló kutyusfejet. Sőt! Még utóbbi sem lett volna végzetes baj, ha nem tudja: a leány kutyája, Zsemlécske eltűnt, pedig Klárika imádja ezt a pöttöm ebecskét. Ám ráadásul éppen ilyen kutyustalálási reményben nézegetett a látcsőbe!

Tölgyfahordós Mátyás azonban nem az a fiatalember volt, aki elsieti a dolgot. Sejtette, hogy Zsemlécske nem jószántából zárta be önmagát a tyúkólba, de akár önkéntesen választotta új lakhelyét, akár kényszerből, inkább az érdekelte: közelebb hozhatja-e Zsemlécske megtalálása Klárika szívét az övéhez. Ha igen, ez a fő, persze, amellett, ami a fazékban fő!

Mátyás egy kis magánnyomozást végzett. Ennek eredményeként megállapodás született: a bűnösöket nem adja át a földi iskolahatóságnak. Le kell viszont írniuk, mindkettőjüknek, százszor: - KUTYUST LOPNI NEM SZÉP DOLOG!
Ő viszont hallgatása fejében a Zsemlécske nevű kutyus kizárólagos megtalálójává lép elő. Hol találta a bájos kis fehér szőrűt? Hát vadászni indult az erdőbe, amikor a mezőn megpillantotta az elcsavargottat, éppen egy nyulat kergetett..

A kutya visszaadás kitűnően sikerült. Klárika úgy megörült, hogy semmi jutalmat nem sajnált volna Mátyástól, de az csak néhány csókot kért, a kerekkorsósi tavon, csónakázás közben, az ágait bánatosan lógató fűzfa alatt.. A csókokat azonban Klárika nem bánatosan adta Mátyásnak, hanem olyan örömmel, hogy a legény szinte Mátyás királynak érezte magát. Joggal, bár ártatlankán hamis kutyustörténetét az igazságos Mátyás király talán nem fogadta volna el teljes igazságnak..

Klárika beleegyezett: feleségül megy Mátyáshoz. A híres vadász úgy megörült, hogy madarat lehetett volna fogatni vele.. Azt azért nem fogott, de ősszel lőtt: vadlibát, hetet is.. vagy nyolcat? Már nem is tudom.

Akik nála még jobban jártak: Malacos Bendegúz és Kékmadaras Pista. Mátyás ugyanis, mindkettőjüknek, légpuskát ajándékozott, amikor titokban átvette tőlük a százszor leírt büntetésmondatot. A fiúk nagyon köszönték.

Kifelé menet Bendegúz nagyot nevetett, és Pista sem lógatta az orrát, kicsit sem. Bendegúz így szólt társához:
- Kutyust lopni nem szép dolog, de hasznos! Ám most, hogy mindkettőnknek légpuskája van, egyet mondok, kettő se lesz belőle: ne lopjunk többé semmit, mert Mátyás visszaveszi a légpuskákat. No és jó fej ez a dicsekvő vadász, adott nekünk egy könyvet is, amit ő írt, hát az se kutya! Nézd, milyen érdekes képek vannak benne!

(1012)