Szórakozottan nézte a járdán siető embereket az autóból, miközben ujjai ütemesen dobolták a rádióból szűrődő sláger ritmusát.
A férfi nem mondta, hová viszi. Ő pedig nem kérdezett. Megtanult mellette hallgatni.
A lámpa pirosra váltott, miközben nézte az ismerős utat, amerre máskor is mentek. A ligetbe viszi. Szinte nincs olyan alkalom, hogy el ne vinné oda. Hirtelen összeugrott a gyomra, érezte a fojtó érzést a mellkasában.
- Most hová megyünk?
- Csak megyünk...
- A ligetbe?
- Nem tudom. Ne kíváncsiskodj már annyit!
Már mielőtt szólt volna, tudta a választ, ami más volt, mint amit hallott. Próbálta elterelni a gondolatait, sikertelenül.
Vajon miért nem szól soha? Miért hallgat, mikor a másik leparkol a fák alatt az autójával? Miért hagyja, hogy kézen fogva magával vigye a fák, a bokrok közé? Mint most is. Talán a játék, ami izgatja. Játék a veszéllyel. A szeme sarkából figyelte a másikat. Követte minden mozdulatát, az arcának minden rezdülését figyelemmel kísérte. Látta rajta, hogy keres. Tudta is, mit. Vagy inkább kit? Az idő csigalassúsággal vánszorgott körülöttük. A falevelek épp csak táncoltak a széllel, a nap sugarai gyéren sütöttek át a lombok között. Nem érezte az erdők tiszta illatát.
A férfi megpillantott két mókust az egyik fa ágán. A kezével feléjük mutatott, hogy ő is lássa. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, időt nyert. De mire? Már korábban észrevette a fák mögül rájuk szegeződő szempárokat. Szinte égette a bőrét a tekintetük. Egy, kettő, három... hat. Hatszor kettő. Vártak. Érezte a zsigerekig hatoló türelmetlenségüket. Nem, nem fog a másikhoz nyúlni. Pedig azok azt szeretnék. Látni, hogy történik valami kettejük között és akkor közelebb húzódhassanak. Némelyikük körözni kezdett a bokrok mögötti ösvényen. Mint kiéhezett, dögevő keselyűk a magasban, olyanok voltak. A többi egy helyben állt, nem mozdult. Vajon számukra is hosszabbnak tűntek a percek? Tudta, hogy nem szabad kétségbe esnie. Próbált nem figyelni rájuk, hogy nyugodtnak tűnjön. A mókusok a közvetlen közelükben zörgették az avart. Hálás az apró zajért, amit a motozásukkal keltettek. Szinte kéznyújtásnyira voltak tőlük, még sem féltek. Hirtelen egyikük villámgyorsasággal felkúszott egy ágra, a biztonságot adó magasban megállt és leült. Mintha ő is várt volna valamire. Szépséget sugárzott a mozdulatlansága az épp csak libbenő levelek között.
- Nem megyünk vissza a fényképezőgépért?
- Megőrültél? Ide nem hozunk gépet!
- Nyugi! Nem téged szerettelek volna lefotózni!
- Nem azért mondtam. Mire visszaérnénk, már különben sem lennének itt.
A férfi rászegezte tekintetét, még egy apró mosolyt is kapott tőle. Tényleg azt hiszi, nincs tisztában azzal, mire vár? Kiáltani szeretett volna. Legalább szólni. De nem mert. Közelebb húzódott a férfihoz, belefúrta fejét a nyakába. Biztonságot keresett. Mégis hol keresi? A férfinál, aki veszélybe sodorhatja? Figyelni kezdett, mint a vad, mikor veszélyt sejt. Hirtelen felemelte a fejét, tekintetét körbehordozta a bokrokon. Hátrébb lépett, ösztönösen húzódott a fény felé. Éreznie kellett a napsugarak langyos melegét, szabadulni akart a rothadó bűztől, ami körülvette.
Egy kis idő múlva a férfi is elindult utána. Megfogta a kezét, nem sietett. Kis kerülővel értek az autóhoz, mintha csak jártak volna egyet.
- Sajnálom! Én nem...
- Ne csináld, csak sétáltunk egyet! Mi ebben a rossz?
- Semmi, semmi rossz nincs benne.
Lassan szállt be az autóba, mégis türelmetlenül várta a felberregő motor zúgását. Minél távolabb szeretett volna lenni ettől a helytől. Végre elindultak. Ő pedig szomorúan szegezte tekintetét az utcán siető emberekre, miközben ujjai meg-megakadva dobolták a rádióból szűrődő zene ritmusát.