Arcokon virít a vágy lángja,
mely az életet örökre kívánja...
Mélyből támadt szélvihar
felkapja, és földre vágja,
léleknek elszáll a lángja,
még szellőt sem kavar,
nyugodj le csendben, zord zivatar...

Örök szépség, és nagy kékség,
szem, merre ellát: békesség,
gyermeki öröm, játék,
isteni ajándék,
várj még,
az ég
ég....

füst takar,
talán zivatar?
álmodban nem zavar,
nem hallatszik semmi zaj...
Valahogy mély lett a csend,
hallgasd, nem énekelnek a madarak!
Ébred a rémület, már ébren is marad...
Eltűnt a tengerpart, elszívta láthatatlanul egy erő,
majd hullámhegyekké tornyosulva, üvöltve köpte elő.
Ne fuss el, nincs hova, nincs miért, ne kapkodj kincsekért,
az életed féltsd, már azt se, a féltés itt mit sem ér...
Értelmetlenné váltak a szavak, üresen visszhangzanak, véget ért.
Nem voltál, nem is léteztél talán, egymásba borult az idő és a tér...
Már nem is morajlik, csendes a tenger, hangja lehalkult, enni se kér...
Siralom , és néma döbbenet, imát se mondj a halottakért,
lelkedre száradva gyászod, könnyel árad a vér,
tagadd meg fohászod, már semmit nem ér...
Nem maradt, csak szenny, mocsok, hegynyi fájdalom,
létnek végtelen súlya megtört vállakon...
s árva gyermek anyját hívó hangja,
lelkeddel síró, és érzed
fáj nagyon...
Elül a tenger haragja,
csendesül,
legbelül
csak űr...