A mondás szerint ízlések és pofonok különböznek. Az, hogy különböznek, bizonyos határokon belül, jó dolog. Mi volna, ha mindenkinek azonos ízlése volna? Mindenki ugyanolyan szép leányt szeretne szépérzékkel, - vagy ugyanolyan csúnyát csúnyaérzékkel? Mi lenne a más módon szépekkel, - vagy az egyénien csúnyákkal?

A pofonok esetében is ugyanez a helyzet. Ha csak egy kis legyintés volna a pofikákon minden pofon, és még az élet adta pofonok is ilyenek volnának, - mitől volna pofon a pofon?! Ha meg minden pofon után a fal adná a másikat, hogy egy másik szólásra utaljak, akkor mily nagy teher hárulna az amúgy is összerogyás előtt álló egészségügyre!

Bizonyos erőszakos ízlésmundérozás azonban igen csak érződik.

Jött a hír: egy súlyos vétkekért elítéltet, meg egy előzetesen letartóztatottat (utóbbinak ügye akár felmentéssel is végződhet, ha megéri) egy cellába zártak a börtönben. Állítólag helyhiány miatt, de szerintem fejhiány miatt is. Az életfogytiglan-féléjét töltő elítélt cellatársának száját tűvel és cérnával bevarrta, bőrébe pedig éles tárggyal (nem derült ki a híradásból, de feltehetően zsilettpengével) női neveket tetovált, de még azt is kilátásba helyezte: később társa húsából pótolja ki szűkös élelmezését. A híradásokból kiderült: az adott börtönben szabad hegyes és éles tárgyakat maguknál tartaniuk az odakerülő kényszerlakóknak. Érdemes volna elgondolkodni azon: miféle jámbor fogva tartási intézmény az, ahol ilyesmit szabad? Ja, tudom, ez felesleges kérdés, már alig vannak kis hazánkban gondolkodó emberek!

A médiák ízlésterjesztő tevékenysége ijesztő mértékben kezdi elveszteni a közre kedvező különbözőségét, amit egyébként a múltban sem nagyon talált meg. A fenti hírt a televíziós csatornák napjában többször bejelentették, szinte egyformán diadalmasan. A nézőnek az volt az érzése: ott van a rosszul titkolt öröm a hangjukban. Lám, lám, halad ez a kis Magyarország! Itt is vannak olyan gyilkosok, kegyetlenkedők, mint Amerókában, - vagy bizonyos afrikai, ázsiai országokban! Well done Hungary! Hát well-nek well, de..

E hír csak egy a sok hasonló közül. Gyakori, hogy a gyilkos nem csak gyilkos, hanem egyúttal hentes is: feldarabolja áldozatát, utána esetleg elraktározza a hűtőszekrényében, rossz napokra. A média lelkendezően felkapja az ilyen híreket, amelyekből még nem minden napra esik egy-kettő, de két-három napra már igen. Vagyok olyan legény, mint te, vágok olyan rendet, mint te! - jut eszembe a közismert nóta. Tényleg! Készülhet az új, népies változat: - Vagyok olyan gyilkos, mint te, darabolok embert, mint te!

Úgy látszik, hogy ez kell az embereknek. Legalábbis ijesztően soknak. A média, a Szent Média csak tudja! Tudja, hirdeti, harsonázza, fél lábon ugrál, úgy örül.

Nem jó a tömegekkel, azok ízlésével szembe menni. Ezt meg én tudom, de azt is: nem szabad hirdetnem, harsonáznom, hogy nem örülök a tömegízlés ilyetén alakulásának. Annak az ízlésnek, amelyre egyébként az amerókás (és más nációbeli) akciófilmek is nevelnek, akciósan olcsón, s amelyeknél a kulcsszavak: lelő, kést ránt, vérzik, vértócsák, sikoly, robban, holttest, kigyullad, lángol, felakaszt, darabokban, jaj-jaj!, összeomlik, elsüllyed, végszó, kétperces szerelmes búcsúcsók, átadott kacsók.

Hát.. nem! Nekem nem tetszik ez az erőszakkal uniformizált, és erőszakot imádó-istenítő közízlés. Tudom, csak magamra vethetek eme különcségemért. Magamba kell néznem!

Nézek is. Be kell vallanom gyengeségeimet, - önmagamnak. Miért is annyira más, egyéni az ízlésem?

Hát először is, bármennyire szégyellem, nem mondhatják rám: egy gyilkos veszett el bennem. Nem szívesen lőnék le, szúrnék halálra, fojtanék meg, robbantanék fel másokat. Nem tudnék önszántamból, előre megfontolt vagy előre megfontolatlan szándékkal ilyesmiket tenni hidegvérrel, - de még csak meleg vérrel sem. Hirtelen felindultságomra (bár az mentő körülmény!) sem szívesen támaszkodnék ilyen esetekben.

Tudom: megvetnek érte, mert a humanizmust elítélik a világban, mármint elsősorban tettekkel (miközben kétszínű sokszínűséggel szavakban dicsérik, álszenteskedőn).

No, nem csupán az akciófilmekre gondolok, hanem azokra az akciókra is, amelyeket a riporterek - sokszor boldogságtól ragyogó arccal - naponta filmre vesznek, bemutatnak minden földrészről. A tévénézők is olvadoznak: lám-lám, az a bátor ifjú milyen barátságosan vigyorog, feltartott géppisztollyal a kezében! Utána meg a már elfogott fegyverteleneket vidáman sorba állítja, lelövi. Hadifogolyból így lesz hadi halott, sokszor az érdekelt nagyhatalom cinkos összekacsintásával. Utóbbi összekacsintás a filmen nem mindig látható mindenkinek, - esetleg csak annak, aki tovább lát az orránál.

Ám nem tagadhatom azt sem: áldozataim feldarabolásához sem éreznék kedvet. Nem is szeretek nyers hússal foglalkozni, de meg, ha azzal muszáj is, a darabolással végképpen nem. Továbbá: gyermekként a csirke levágását sem voltam hajlandó megnézni önszántamból, de még a hal megszabadítását sem saját fejétől. Nem mondhatják tehát rám azt sem: egy hentes veszett el bennem, mivel ilyen foglalkozás űzése iránt sohasem éreztem vágyat.

Nem! Egyszer-kétszer - muszájból - láttam, amikor a fejét elvesztett csirke még futni akar két kapirgálós lábán. Nem tetszett ez. Ha valaki elvesztette a fejét, maradjon csendben, békén! Nem szeretem a fejvesztett embereket sem, ha fejetlenül ezt-azt csinálnak a köz kárára (érdekes, hogy saját kárukra nem, éppen ellenkezőleg!).

Látják, kedves és kedvetlen Olvasóim? Én már csak ilyen vagyok. Nem születtem amerókai akciófilmek szuper-tengerészgyalogosának, robbanóanyagot elegánsan az autóban otthagyó terroristának, terroristák elleni terroristának, jámbor vagy kevésbé jámbor kinézetű gengszternek, - de még a nekik tapsoló ízlésűnek sem.

Restellem, de így van.

Sőt! Az is eszembe jut: némely ízlés, némely profitpofi már túlmegy bizonyos határon, és értelmes, becsületes országban bizonyos erősségű pofont kívánna, kapna.

Ott, - igen!


(2012)