A JÁTÉKOS MAJOM

Minden majmocska játékos. Ez jó dolog, de csak akkor és addig, amikor és ameddig a játék is jó.Nem csupán rossz vicc van, hanem rossz játék is.

Mikmakmuk majmocska kedvenc játéka az volt, hogy a folyópartról ingerelte Kramprampakmakkot, a krokodilust:
- Én vagyok a doktorbácsi! Mondd szépen: - Á! Nyisd ki a szád! Hadd lássam, hogy mily gyönyörű torkocskád, két mandulád!

A krokodilus gyorsan a parthoz úszott, kitátotta száját és megpróbálta bekapni Mikmakmukot. Ez azonban sohasem sikerült neki, mert kissé meredek volt a part és nem érte el. Mikmakmuk jót nevetett a hiába összecsattanó krokodilállkapcsokon:
- Úgy látom: a mai nap két állkapocs mit sem kap!

Egyszer azonban részben a part vált nagyon csúszóssá eső után, részben pedig Mikmakmuk lett eddigi sikerei láttán túl vakmerő. A gúnyolódó versike mondogatása közben
megcsúszott, a krokodilus viszont túl közel volt. Kevesen múlt, hogy ezúttal nem szorult a lába a krokodilus állkapcsai közé, alsó végtagjáról a szőrt így is leborotválták a nagy hüllő fogai. A majmocska halálra rémülten futott haza.

Másnap kiszólt neki a folyóból a krokodilus, akiben most ébredezni kezdett a majomfogó-remény:
- Gyere, doktorbácsizz, mint múltkor!

- Nem jövök! - szólt vissza mérgesen a majmocska. Rájöttem: rossz, ostoba játék!
- Bizony! - jegyezte meg kicsit távolabbról egy ott bogarászó tudós, aki mindezt hallotta
és jól ismerte az előzményeket. A rossz játékot abba kell hagyni, de még okosabb el sem kezdeni! Ez a tanács nem csak neked szól, Mikmakmuk, az embereknek is hasznát vehetnék..

A KEMENCE

A kemence pékségben tüzeskedett: kerek kenyereket, kifliket, zsemlyéket sütött ki.

Kis Bence nem bújt bele, viszont kisördög sem. Elégedett volt önmagával. A pék is vele, mert igen finom kenyerek, sütemények kerültek ki belőle.

A falióra kicsit lenézte a pékség tárgyait. Ezt az is megkönnyítette számára, hogy magasabban volt náluk, a falon. Elvárta, hogy az Idő Tudósának nevezzék, habár az időmérés, bármily fontos és megbecsülendő dolog, még nem tudomány.

Egy alkalommal az Idő Tudósa így szólt le a falról a kemencének:
- Én a Tudomány Óramestere vagyok, kiérdemelten, de téged, szegény kemence, nem becsülnek semmire. Kikért égsz-élsz? Azokért az útikerék-kenyerekért, görbe kiflikért,
nyakatekert perecekért? Észrevettem pedig: gyönyörű nótákat tudnál költeni. Amikor égni kezd benned a fa, hát az a legszebb költészet! Azért jobban megbecsülnének, szeretnének az emberek..

- Úgy gondolod? - válaszolt a kemence. Az éhes ember kenyeret akar szelni, nem pedig tűzduruzsolást hallgatni. Nekem a frissen kisült, fényes barna kenyerek, csinos kiflik, tréfás kedvű perecek látványa kicsit költészet is, - és, úgy sejtem, olykor hasonlóképpen éreznek az emberek.

A péklapát, az asztal, a két szék, a szegre akasztott kötény egyetértett a kemence szavaival. Lehet, hogy titokban az Idő Tudósa is, de, ha így volt is, ezt nem vallotta be.

A BÖLCSELŐ ÉS A NÉP

Egy bölcselő időnként bírálta a népet rossz ízléséért, oktalanságáért, hiszékenységéért.

Igaza volt ugyan, de az embereket a belőlük élő haszonlesők hozzászoktatták a hízelgéshez,
dicséretekhez. Egy nagyhangú szónokló így szájalt szőlődíszes választási hordója tetejéről, ujjával a bölcselő felé mutogatván:
- Látjátok, emberek?! Vannak olyan önhittek, mint ő is, akik szerint nem mindig, mindenkor a Nép ítélete az egyetlen helyes ítélet! Ez az arcátlan a Nép fölébe képzeli magát, oktatgatni merészeli a Népet!

A bölcselő elmosolyodott:
- Kissé pontosabban fogalmazhatnál, harsány hangú barátom! Először is: ha helyes volna az ítélet, nem ilyen volna az itt-élet! Másodszor: bárcsak tudásban a Nép fölébe képzelném magam, - és nem volnék tényleg fölötte! Harmadszor: én azért oktatom a népet, hogy eljöjjön egyszer az Idő, amikor a népből Nép lesz, és végre Ő oktathat engem, vagy e helyen álló utódom!

Egy-két gondolkodó helyeslően bólintott a bölcselő szavaira, de a legtöbben pfuj!-oztak. Egy felhergelt, görbeorrú nénike pedig még tojást dobott feléje. Nem talált, a tyúktermék szétloccsant a kövezeten.

A bölcselő barátja tréfásan jegyezte meg a Nép Tanítójának:
- Hidd el, öregem, a népnek egyelőre még Kolumbus tojása sem kell! Ahelyett, hogy itt várjuk a feketelevest, gyere, ugorjunk fel hozzám egy feketekávéra!

MITŐL IGAZSÁGOS A HÁBORÚ?

Háborúra készülődött a királyság. El akarta venni a másik korona uralma alól ezt, meg azt.

A jogcím világos volt: egyrészt mert kellett neki, másrészt a másik korona azon arcátlansága is felhevítette az indulatokat, hogy makacsul ragaszkodott jogos tulajdonához.

Ám minden háborúhoz költészet is kell: szép szavú indoklás, nemes eszmékkel való alátámasztás, lefegyverző érvelés, oktalan nagy tőgyű tehénből való okos okfejtés. A királyi tanács összegyűlt, hogy megfogalmazza: mitől lesz igazságos a még el sem kezdődött, de ki nem kerülhető háború.

Misi bohóc, a király kedvence, egy idő után megunta a sok szájalást és szólásra jelentkezett:
- Mit fáradoznak a nagytekintélyű, csalhatatlanul önhittigazságú, mindenhájjalbájjalellátott urak? Talán ez a királyság legelső háborúja?! Vegyék elő a magyarázatokat az előzőekből, kicsit porolják le, kicsit forgassák át a szokott szemforgatások közepette, - jók lesznek azok most is! Néhány kulcsszóra én is emlékezem! A mi háborúnk: szent, békéért küzdő, emberiséget védő, jövőnkért vívott és így tovább.. Az ellenségé pedig, ha pimaszul védekezni mer: gyalázatos, öldökölni akaró, kegyetlen, a poklot szolgáló, jövőt pusztító.. Álljunk neki, uraim, a fogalmazásnak, mert éppen most kaptam az örvendetes hírt: KÉSZ AZ EBÉD!

Az ebéd híre igen felgyorsította az eseményeket: tíz perc múlva elkészült a népnek szóló háborús kiáltvány.

Még hátra volt a hadüzenet megfogalmazása, de a nagyteremből besompolygó finom illatok hatására a királyi tanács elnöke úgy vélte: felesleges az üzengetés. Bármily ostobák is a szomszédos királyság lakói, azért, ha a fosztogató hadak megjelennek, csak leesik nekik a tantusz, hogy ez nem puszipajtáskodás, hanem maga a háború..