UTAK

Országról-országra, tájról-tájra vándorolt a bölcselő. Egyik alkalommal hozzá hasonló gyalogjáró gondolkodóval találkozott, aki megkérdezte őt: lehet-e útitársa?

A bölcselőnek nem volt ellenvetése, így együtt mentek tovább. Hamarosan hármas keresztúthoz érkeztek.

Útitársa így szólt a bölcselőhöz:
- Jó volna olyan tájra érkeznünk, ahol kedvesek, segítőkészek az emberek, szívesen látnak bennünket. Te olyan tapasztalt és okos vagy! Mit gondolsz, melyik úton kellene továbbmennünk a három közül?

A bölcselő elmosolyodott:
- Túlértékeled tapasztalataim és tudásom! Ember nem láthatja a jövőt teljes bizonyossággal.
Persze, azért sok mindent megsejthet belőle. Annyit elmondhatok: ha mi ketten szívünkben-lelkünkben a mások iránti barátság szándékával, és segítőkészséggel megyünk tovább, akármelyik utat választjuk is, nagyobb esélyünk van arra, hogy előbb-utóbb olyan tájra leljünk, mint amit az előbb hő óhajjal említettél!

A BÖLCSELŐ ÉS A RABLÓ

A bölcselő jó barátságban volt a királlyal, aki sokszor kért és kapott tőle tanácsot, de rendszerint elfelejtett kalácsot adni cserébe. Így a bölcselő most is üres erszénnyel
ballagott az erdőben, ahol nagyon borosan és hatalmas pisztolyosan megállította Tóbiás, a rabló:
- Ide aztat a buk-bukszát, hadd tartsak be-benne mu-mustrát!

A bölcselő kicsit megijedt, felháborodni azonban nagyon felháborodott:
- Itt a pénzes zacskóm, de üres! Rabolsz, ez rendben, ezért vagy haramia. No de, miként beszélsz?! Mi az, hogy ?AZTAT??! Úgy kell mondani: legyen szíves, uraságod, átnyújtani nekem AZT a pénzes zacskót, amelyik feltehetően ott lapul a zsebében!

Tóbiás meghökkent, de azért belepillantott a bölcselő pénztárcájába, visszaadta és így bosszúskodott:
- Mi e??! Eztet a pé-pénzeszacskót meg ke? tőteni a-aranyakkal!

A bölcselő nevetett, továbbment. Egy év múlva ismét az erdőn át vezetett útja. Most pénzes zacskója tele volt aranyakkal, mert a király megijedt, hogy aranyat érő tanácsadója más országba megy, ezért pótolt valamicskét sokéves jutalomelfelejtgetéseiből. Hirtelen udvarias hang dallamkodott fülébe:
- Azt kérem mélyen tisztelt uraságodtól: méltóztassa elővenni feltehetően köpenye alatt szerénykedő pénzes zacskóját, és legyen szíves átnyújtani nekem, nehogy e pisztollyal ennek nemteljesítése esetén esetleg megsebezni kényszerüljek uraságod!

A bölcselő igencsak elámult mikor e művelt szavú utasmegállítóban Tóbiásra ismert. A rabló is felismerte a bölcselőt, átvette a pénzes zacskót, belenézett, majd eredeti állapotában visszaadta:
- Gratulálok! Uraságod egy év leforgása alatt ügyesen beletanult a pénzszerzésbe! Békével távozhat!

Az igazságszerető bölcselő tiltakozott:
- Ó, dehogy tanultam bele! Az én pénzes zacskómba kivételesen, fehér hollóként repültek ezek az aranyak! Ámde rablóuraságod beszédmódja csodálatra méltóan kifinomult.

Szó szót követett. Tóbiás végül meghívta a bölcselőt vacsorára. Ezt követően a bölcselő kegyelmet kért Tóbiásnak a királytól:
- Ne vesse meg a kétkezi munkát, felséged! Felséged innen a palotából raboltathat, de szegény haramia télen-nyáron, esőben-hóban kénytelen saját kezűleg pisztolyt szegezni az utasokra, és zsebeikben kotorászni!

A király mást rögtön börtönbe záratott volna hasonló szavakért, de a bölcselőn csak nevetett. Nem csupán kegyelmet adott Tóbiásnak, hanem felvette adószedői sorába.

Tóbiás azonban adószedőként nem vált be: ehhez túlságosan vajszívű, könyörületes volt. Könnyen meghatotta a gyereksírás, amikor sokgyermekes családok házaiból kellett volna elvitetnie az utolsó zsák lisztet, vagy az egyetlen tehenecskét a királyi kincstár gazdagságának növelésére. Végül elment kéményseprőnek. A király ezt gúnyolódón említette meg a bölcselőnek. A bölcselő azonban így válaszolt:
- Én megértem Tóbiást! Úgy döntött: inkább ruhája, bőre legyen időnként kormos, sötét, mintsem folyamatosan - a lelke!