A TOJÁSOK ÉS A RÉZMOZSÁR

- Vigyázz ránk! Csak óvatosan! Törékenyek vagyunk! - kiáltozták a tojások.

A gazdasszony elmosolyodott és nagy gonddal-kímélettel szedte, emelte be őket kötényébe.

A rézmozsár ezt meglátta a konyhaablakból, megirigyelte, és később, amikor a gazdasszony mákot akart törni benne, parancsolón csendült fel érchangja:
- Óvatosan! Törékeny vagyok! Vigyázz!

A gazdasszony elnevette magát:
- Rád is vigyázok, veled is törődöm, rézmatyikám, de, szerencsére, te azért nem vagy olyan törékeny, mint a tojások, különben nem sok hasznod venném!

A falon, rozsdásodó szögön, tarisznya lógott. Gazdájára gondolt, aki már sohasem fogja vállára akasztani, mert bármi sokat kibír ugyan olykor, azért igencsak törékeny lehet az emberi élet is.

Igen, a tarisznya erre gondolt, de jó lenne, ha néha mások is gondolnának rá, - még idejében.

A KULCS

A kulcs a kertkapuhoz való volt. Egyszer Miska, a szeleburdi kis unoka, beleejtette a bokorba és otthagyta. Ördög lesett, eső esett, a kulcsot rozsda kóstolgatta. A kertkaput - kulcs híján - bezárni nem tudták, csak becsukni.

Megsértődött a kulcs: itt nincs szükség rá? Nekivágott a világnak. Azt hitte: ő olyan ügyes-okos, hogy minden zárba beleillik.

Ez - nemsokára - tévedésnek bizonyult. Lakott volna hatalmas lakatnál, de annak szívébe-zárjába nem ő illett, illeszkedett volna palotaajtó zárjába, de kizárt dolognak látszott, hogy befogadja: már jókora, tekintélyét féltő acélkulcs gőgösködött benne. Végül azonban ráakadt egy hórihorgas ember, aki úgy vélte: az ő kertkapujához éppen ilyen kulcs hiányzik.

Igaza lett. Az a kert olyan hatalmas volt, hogy az Óriások Parkjának is beillett volna! A magasra nőtt embernek pedig nemcsak volt mit aprítani a tejbe, hanem annál százszor többje is. A kulcsot kifényesítette, a kertkapu zárját beolajozta. Így kulcsunk jólétbe került, mert minden kulcs imádja a rozsdától óvó olajat, mondogatta is: - Mikor ott a bú és baj, lehet, jön már jó olaj!

A kulcs inkább csak díszítette a kertkaput, melyet a létra magas ember sohasem zárt be. Innen is, onnan is egész nap jöttek hozzá a gyermekek, sokszor szüleikkel. Labdáztak, bújócskáztak a hatalmas kertben. A kert gazdája is gyakran közéjük állt vagy a szülőkkel beszélgetett.
Időnként játékokat ajándékozott a kertbe ellátogató gyermekeknek, vagy pompás uzsonnával vendégelte meg őket. Ezen talán kicsit csodálkozni lehet, de hát nem minden gazdag ember ellenszenves fösvény, mint ahogy a szegények sem kivétel nélkül jóságosan angyallelkűek.

A kertajtót ugyan nem zárta be senki, a gyerekek mégis nagy tiszteletben tartották a kulcsot és maguk között Titokzatos Varázskulcsnak vagy - inkább a kislányok - Tündérkertőrnek nevezték. A kulcs tehát így végül jól érezte magát, kivéve azokat a pillanatokat, amikor
eszébe jutott a régi kert múltbéli kapujával, az a csintalan, mégis szeretetreméltó Miska gyerek, a túlbuzgón ugatós Bodri, meg Márton, az a fölényesen hangoskodó kakas.. Ilyenkor furcsa, nyugtalanító, szomorú érzés fogta el és nem akarta elengedni. Ő maga sem tudta mi ez valójában és miért van.

A közeli magas fán fészkelő sárgarigó ilyenkor megsajnálta és fel-feldobta a kék magasba hangüveg tölcséres füttyszavát, az áttetsző, megválaszolatlan kérdést: ki láthat bele igazán házak, kertek lélekmélyébe, a sokszor látszólagos egyszerűségükben is nagyon bonyolult, rejtélyes életekbe?

NAGYAPÓ

A három unoka közül Máté már dedósnak érezte a lányok apró csínyjeit, de utóbbiak, Szilvike és Fannyka, lelkesen kiabálták:

Szemüveges a nagyapó,
nadrágja fakó!

Az időnként üknagypapának csúfolt nagyapó /akit így öregítettek, hiszen még dédi sem volt/ a gúnyos kis versikét belül örömmel fogadta, kívül viszont mérgelődést, bosszankodást színlelt. A leányunokák ugyanis e színlelt mérgelődésének nagyon örültek, és dehogy akarta játékukat elrontani! A lányok által költött csúfolódó versike egyébként inkább kedves hangú heccelődés, ugratás volt.

Ámbátor - fűzte tovább gondolatait nagypapájuk - abban van egy csipetnyi szomorúság, hogy az ember szemüvegviselésre szorul. Az is igaz viszont, hogy más látni és meglátni. Most sokkal több minden meglát, mint szemüveg nélküli fiatalságában-középkorúságában.

Az ember ugyanis nem csupán szemével lát, hanem eszével és szívével is.. csak, sajnos, a bajokat is meglátja, ami még nem volna olyan nagy baj, de ezek egy részén nem tud segíteni. A legszomorúbb és legnyugtalanítóbb érzés pedig a tehetetlenség érzése. Ördög sem tudja eldönteni mi jobb: meglátni a bajokat, gondokat, visszásságokat vagy minél kevésbé észrevenni ezeket. Talán egyszer az előbbi, máskor az utóbbi?

A SZÓRAKOZOTT

Egy gondolkodásra túlontúl hajlamos ember - lehetett volna eszével a nagyvilágot járó bölcselő, de ezúttal költő - úgy elmerengett a vonaton, hogy csak utólag vette észre: elfelejtett leszállni azon az állomáson ahol akart.

Először pánikba esett, bosszankodott, de azután így szólt önmagához:
- Csitt, csibe, csak csigavér! A feledékenységem okozta kellemetlenséget is hasznomra fordítom! Talán a Sors rendelte úgy, hogy másutt szálljak le, új tájakat ismerjek meg, esetleg embereket is, és írjak róluk. Ami ma bosszúság vagyon, holnap kincs láttató vagyon!

A költő nagyon fellelkesedett saját ötletén és olyan elégedett lett önmagával, hogy dicsekedőn a szemben ülő utasnak is elmesélte a dolgot.

Útitársa, az élet által kissé megcibált ember volt, de azért mosollyal elegyítette némileg kesernyés megjegyzését:
- Jó, jó, elismerem uraságod nincs ötlet híján, méltányolom is, de hasonló dolgok nem mindig alakulnak ilyen szépségesen. Volt már úgy, hogy az emberiség más eszmeállomáson akart ugyan leszállni, de elkésett vele, - és a vonat elvitte valamelyik földi pokolba!

A szórakozott költőnek ez a mérsékelt elismerés nem nagyon tetszett. Útitársa lehet, hogy kitűnően ismerte a történelmet és az életet, ám a költőket aligha.

CSIRKÉK

Tágas ketrecben nyolc csirke lakott: hét a szokásosan tollas volt, a nyolcadik azonban más fajta, kopasz nyakú. Őt a többiek állandóan csipkedték, bántották, bosszantották.

Egy arrafelé vetődő varázsló mindezt megfigyelte és így szólt a kegyetlen teljesen- tollasokhoz:
- Miért csipkeditek kopasz nyakú társatok?
- ..mert kopasz nyakú! - válaszolták azok kórusban, megvetően.

- No és ha ő lenne tollas nyakú, és ti kopasz nyakúak?! - kérdezte a varázsló.

A hét csirke a kérdésen igen felháborodott. Sértődötten kiabálták csirkehangon:
- Ostoba kérdés! Mi nem lehetünk kopasz nyakúak, mert nemes tollas nyakúaknak születtünk!

A varázsló csak a kisujját mozdította meg és máris csoda történt. A kopasz nyakú csirke nyakán tollak nőttek ki, az addig tollas nyakak viszont lecsupaszodtak.

E változás eleinte rémült össze-vissza futkosást eredményezett a ketrecben, de az újonnan kopasz nyakúak hamarosan összedugták a fejüket, majd némi értekezés után elkezdték csipkedni a nemrég betollasodott nyakút.

A varázsló a fejét csóválta:
- Ej, ti csirkék, csirkék! Ugyanolyan tyúkeszűek vagytok, mint egyes emberek!