MOLNÁR, MALOM, IDŐ

A víz forgatta a malomkereket, a malom őrölte a búzát, a lisztet zsákokba öntötték, a zsákokat felrakták a szekerekre, a molnár, amikor leszámolták a neki járó ezüstpénzt, arra gondolt: minden rendben van.

Ám nem volt rendben semmi: az Idő elapasztotta a vizet, elkorhasztotta a malmot, sírba vitte a molnárt, és az ezüstpénzt elrejtette a földben. Csak egy mindenható-mindent forgató hatalom volt: a mindenkivel-mindennel szemben ellenséges, mogorva Idő.

Persze, meggondolandó az is: tehetett volna másként? Az Idő örök, de mi volna, ha a molnár is örökké élne, ha mindig ugyanaz a patak forgatná a malomkereket, ugyanaz a malom őrölné a búzát, ugyanolyan zsákokba öntenék a lisztet, ugyanazokra a szekerekre raknák, amelyeket ugyanazok az örök életű lovak húznának? Akkor az Idő fejéről lehullana a korona, - de boldogabbak lennénk-e, vagy legalábbis megelégedettebbek?

HEGYEK

Hegyek álltak a kisfiú útjába, de képzelete segítségével átjutott rajtuk. Később megnőtt a fiú, képzelete és kitartása révén sok-sok hegyen átjutott, de nem juthatott át a Kérdőjelek Hegyén, ahol hihetetlenül szép tündérek kedvessége vonz, és minden képzeletet felülmúló szörnyek csábítják harcra a kíváncsiságot és bátorságot, ahol minden tudós - ha eljutna odáig - rádöbbenne szakadék-mélynél is mélyebb tudatlanságára, a Hegyek Hegyén, amelyikhez alig-alig ér el valaki, de, ha elér, a Hegy örökre magába zárja.

Én nem hiszem, hogy ember valaha is túljuthat ezen a Hegyen, - de miért venném el a hitet, a lehetetlenségben lehetségeset keresőktől, másoktól?

BOLDOGSÁG

Egy egyszerű, kevéssé iskolázott ember boldog volt, de nem tudta elmagyarázni mi a boldogság. A tudós, bár ő maga boldogtalanul élte napjait, hosszú, cifra szavú előadást tartott a boldogságról. Ennek során elmagyarázta a hallgatóság soraiban ülő boldognak is: hiába hiszi magát boldognak, valójában boldogtalan. Az egyszerű ember elhitte a tudós szavait, tovább élt boldogan, de most már abban a tudatban, hogy ez a boldogtalanság.

Nos, gyakran ilyen bolondul boldog-boldogtalan a világ!

EMBEREK

Az emberek nagyon vágytak arra, hogy eljuthassanak a Földről másik csillagra is. Egy isten megszánta őket, égen túl érő létrát hozott és úgy tartotta, hogy az elért egy másik, gyönyörű szép bolygóig. Mindenki elsőnek akart odajutni, legtöbben kincsekért, dicsőségért, bár egyesek csak merő kíváncsiságból. A magasba felkapaszkodókat vissza-visszahúzták, lerántották a mögöttük erőszakosan feltörekvő irigyek. Lent, a létra körül, már halottak ezrei feküdtek.

Mindezek láttán az isten meggondolta magát, hóna alá vette a létrát és távozóban csak ennyit mondott:
- Azt hittem, tévesen, hogy ti emberek vagytok, de ezt arcátlan beképzeltséggel csak hiszitek! Mielőtt más bolygók felé kacsintgatnátok, előbb nézzetek magatokba!

A TÁBORNOK

A tábornok, akinek hozzá nem értése és hiúsággal párosult hatalomvágya sok ember halálát okozta, gőgösen viselte ruháján minden lépésénél felcsengő, megcsördülő érmeit. Ennek láttán egy bölcselő gúnyosan megjegyezte:
- Ezeknek az érmeknek is, mint mondani szokták, két oldala van, de sem e tábornok, sem pedig a világ nem akarja megtekinteni az érmek másik oldalát!

Érthető: akkor mindkettőnek erősen szégyenkeznie kellene..

A MAJOM

A bölcselőnek volt egy nagyon okos majma, akit gazdája ugyancsak kedvelt, szinte tejben-vajban fürdette. A majom egyik nap kimakogta titkolt vágyát:
- Ember szeretnék lenni!

A bölcselő megsimogatta az állat fejét és szelíd gúnnyal jegyezte meg:
- Gondolod, buksikám, hogy neked rövid idő alatt sikerül ez, amikor az embereknek annyi évezred múltán sem sikerült?!

A KROKODILUS

A krokodilus egyre hívogatta a táborozó tudóst, hogy mérje csak meg az ő száját, ilyen nagyot nem talál egész Afrikában! A hüllő hátsó gondolatát, persze, nem tolta előtérbe: emberhúsra éhezett meg.

A tudós átlátott a szitán, nevetett:
- Nem is olyan nagy a szád, pikkelyeském, amennyiben hazám némely politikusának lefetyelőjével hasonlítom össze, ráadásul sokkal tisztább azokénál!

HOL VAN HAZA?

Egy ember egész életében becsülettel, derekasan dolgozott, majd pedig igen bátran harcolt a háborúban, de végül megsebesült, egyik lábát elvesztette. Ettől fogva mankóval járt és a kapott segély csekély összegéből éldegélt nagy nyomorúságosan, koldulni viszont nem engedte büszkesége. Végül váratlanul kapott egy ezüstérmecskét múltbeli érdemeiért, de semmi egyebet.

Ismerőse, amikor összetalálkozott vele, dicsérően jegyezte meg:
- Megérdemelted a kitüntetést, jól szolgáltad a hazát!

- Hát.. - felelt a kitüntetett kényszeredett, keserű mosollyal - egykor, a háborúban, még azt hittem, tudom, hogy hol van a haza, de azóta, be kell vallanom, sehol sem találom!

HA HÍVSZ VALAKIT, AMIKOR TENNI KELL, NE FELEDKEZZ MEG RÓLA AKKOR SEM, AMIKOR ENNI KELL!

A CSIGA

A csiga, szokása szerint, hátán vitte a házát. Egy szöcske elébe ugrott és, nem minden él nélkül, kérdezte:
- Feleség nélkül is házas, Csúszkáló Uram?! Hogy s mint érzi magát?

A csiga mindkét csápjával legyintett, fáradtan:
- Elcsigázottan!

A szöcske gúnyosan ide-oda ugrált a csiga körül, így mutogatta, hogy, bezzeg, Ő teheti! Ám egy feketerigó észrevette a szöcskét, leszállt, csőrbe vette, lenyelte, majd elégedetten füttyentett:
- Így jár, aki sokat ugrál feleslegesen!