Másberetvás Károly gróf sok mindent kapott a sorstól: rátarti feleséget, kakaskodó várkastélyt, futó földeket, vadakkal teli erdőt.

Felesége igen szép hölgy volt, de szépsége miatt ugyancsak fennhordta az orrát, igaz, férjét ritkán hordta le, mert udvarias beszédre tanították hajadon korában. Kakaskodni a gróf szokott a kastélyára áhítozókkal, akik meg-megostromolták, a kastély csak követte gazdáját a kakaskodásban. Földjeit néha elvették tőle rátámadó más nagyurak, így azok elfutottak tőle, de Károly gróf sem hagyta magát, kardot rántott, és fegyveres szolgáival mind visszatereltette, vagy még többet is. Ám a sors egy ideig valamit megtagadott tőle: nem született fia, egy fia sem.

Lánya sem született, de ezt még elviselte volna. Ám a fiú! Hát az nagyszerű utód: megnő, lóra ugrik, kardot ránt, rengeteg ellenséget levág. Sokan gondolkodtak így, az ellenség körében is, de még az ellenség ellenségének ellenségéhez tartozó apák között is. Fiú legyen, - vagy leány? Manapság ritka ez a nagy vágybeli bizonytalanság, mert még a házasságról is sokáig gondolkodnak legények, leányok. A gyerekre, meg nemére, gyakran már nem is gondolnak..

No de térjünk vissza Károly grófhoz. Felesége végül gyermeket várt, áldott állapotba került. Boldog volt a gróf. A kastély szolganépe kevésbé, mert némely asszony áldott állapotban meglehetősen, áldatlanul szeszélyes.

A gróf mindenképpen fiút szeretett volna gyermekéül. Ez okból még az erdejében élő remetét is felkereste, akit a nép szentéletűnek tartott, mert barlangban élt, magányosan, csak forrásvizet ivott, valamint gyökerekkel és madártojásokkal táplálkozott. Elég-e ennyi a szentéletűséghez? Erre ne kutassuk a választ. Elégedjünk meg azzal: ha valakinek nincsen betevő falatja sem, akkor okosan választja a kunyhóban való éhenhalás helyett az erdőt, - annyi szent!

A remete barátságosan bánt a gróffal, mert félt: ha nem, akkor a nagyúr kilakoltatja őt erdőbeli barlangjából. Biztosította a grófot: ő is támogatja fiú utód iránti vágyát, de ha leánya születne, az égiek akkor is vitézt fognak csinálni belőle. Hálás is volt e támogatásért a gróf: finom ételeket küldetett a remetének. Más kérdés, hogy a remete gyökerekhez szokott belső szerveit váratlanul érte ez a nagy változás, és a szentéletű ember hasmenést kapott, de néhány nap múlva annak is vége lett, mint annyi más menésnek, menetelésnek. Igaz, egyúttal a remetének is. A gróf nagy díszkövet emeltetett a barlang közelében, a remete emlékére. A kő később elmozdult a helyéről, de ez már egy másik történet.

Megszületett a gróf gyermeke: leány lett. A nagyúr úgy érezte: földiek, égiek egyaránt becsapták. A leány születésével egy időben annak édesanyja, a grófné eltávozott ebből az árnyékvilágból. Talán férje szemrehányásaitól félt? Szép temetése volt. Minden szolga kötelességtudóan sírt, miközben a koporsót kísérte, és csak magában gondolt időnként a nagyasszony szokásos konyhai és más terembeli alkalmatlankodásaira.

A gróf jó ideig bosszankodott, mérgelődött, csapkodott, üvöltözött, és a csecsemő leánykát két tapasztalt asszonyra bízta. Egy darabig látni sem akarta, pedig a leány csodálatosan szép volt. Ám egyszer csak a nagyúr eszébe jutottak a remete szavai. Van, aki sokáig észben tart valamit, de csak később érti meg, hogy az mi, sőt, gyakran még akkor sem.

Mit is mondott a remete? Ha leánya születne, az égiek akkor is vitézt fognak csinálni belőle! A gróf most már nem bízott annyira az égiekben, mint előtte, mert nem volt a nép egyszerű gyermeke, aki csalódásai ellenére is vakon hisz mindenfélében. Majd ő átveszi a gyermek neveltetését az égiektől, mert biztos, ami biztos!

A leányt először is átkereszteltette az Emerindáról más keresztnévre, így lett büszkebogyósföldi és karddalkardoskodói Másborotvás Francúzián. Ezen kívül leányát a két tapasztalt asszonytól elvette, és neveltetés céljából átadta két tapasztalt, páncélos szívű, vitéz férfi hívének. Utóbbiak másban voltak tapasztaltak, mint az asszonyok, - de abban a másban nagyon!

Így lett a leányból, fiúruhában, félig-meddig fiú névvel, kitűnő lovas, mestere a kardforgatásnak, dárdahajításnak, tőrrel, íjjal, puskával való bánásmódnak. Persze, nem egyből lett az: vitéz nevelőit sajnálatos balesetek miatt háromszor is le kellett cserélni, de a gróftól mindegyik emlékezetes temetést, és sírjára méltóságteljes kőkeresztet kapott.

A leány, így, fiúként, méltó lett a gróf kegyeire más tetteinél is. Az egyik jobbágy engedetlen kutyáját például beledobta a kútba, amiért az nem volt hajlandó neki pitizni a nagy szarvashús darabért, csak illetlenül kapkodott érte. A jobbágy erre az alázatos pitizésre nagyon is hajlandó lett volna éhes családjáért, de Francúzián vitéz úgy vélte: a szóban forgó jobbágy nem alkalmas kutyának.

Szíveket nem gyújtott fel a fiúruhás szépség, és senki sem mert célzást tenni leányvoltára, de nagy hírnévre tett szert hét ellenséges falu felgyújtásával. A hírnévnek megörült, tizenkét másikat is felgyújtatott.

Hát, mese ide, mese oda, kénytelen vagyok kellemetlen dolgot is megemlíteni, kedves olvasóim: az ember nem él örökké. Legalábbis ebben a földi világban, úgy tűnik, nem.

Másberetvás Károly gróf elhalálozott. Halálának azonban csak egyik oka volt az, hogy az ember nem él örökké, de ráadásul még az sem biztosít földi örök életet, ha valaki felhagy az emberséggel (erre számos példát tudnék említeni). Károly gróf halálában szerepet játszott egy baráti nyílvessző, amelyik, a csata hevében, nem ismerte fel a grófot, sőt, félreismerte, és
Kebelemverem Ferdinánd grófnak tartotta, a gróf ellenségének. Az ilyen tévedést nevezik tragikus tévedésnek, bár nem mindenkinek tragikus ilyen tévedés, van olyan, akinek egyenesen kapóra jön.

Büszkebogyósföldi és karddalkardoskodói Másborotvás Francúzián gróf (nem volt szabad őt grófnőnek nevezni!) férfiként viselkedett apja temetésén is. Komor arccal, mereven állt, könnycseppet sem ejtett. Ezt követően átvette örökségét: a kastélyt, földeket, falvakat, jobbágyokat, meg az elhunyt gróf magánhadseregét.

Erős kézzel vette át, és tartotta meg: az ellenséges nagyúri szomszédokat harcban megverte, vagy ádáz küzdelemben azokat más ellenségeikkel megverette, de voltan olyanok, akiket megvett emberekkel és sanda tőrökkel rövid úton, hátulról elintéztetett. Ilyen változatos eszközökkel növelte birtokait és tekintélyét ez az ügyes fiúleány!

Ám bármilyen vitézkedően legénykedő is egy leányszívét rejtegető, azért nem kandúr az a macska, amelyik nem kandúr, - kidurranhat valahol a durr!

Volt egy nagyon jóképű herceg, bőszenbömbölővári Tűzreteszlek Bendegúz, aki fiatal volt, bátor is, vitéz is, gazdag is, és ráadásul birtokai határosak voltak Francúziánéval. Egy ideig irtogatták egymás jobbágyait, kölcsönösen felgyújtogatták egymás falvait, megostromolták egymás várkastélyait. Nem bírtak magukkal e harci szenvedélyt illetően, - de egymással sem.

Azt mondta Bendegúz herceg:
- Ez a Francúzián gróf legény a talpán! Nem bírok vele. Ha leány volna, beleszeretnék, megkérném a kezét. Utálom azokat a nyafka grófkisasszonyokat, szeszélyeskedő báróleánykákat, - no, szóval azokat a tutyimutyi, buta libákat!

Ármánykodó Barnabásnak, ahogy némi gúnnyal Bendegúz herceg egyik szimatoló nemes szolgáját nevezték a háta mögött, egy napon nagy titok jutott a birtokába. Jobbágynak öltözötten ugyanis eljárt kémkedni Francúzián gróf kastélyához, még annak rejtett folyosóira is beólálkodott, ami, a csatákon tanúsított legendás gyávaságához képest iszonyú bátorságot jelentett, - de a kíváncsiság olykor sok mindenre rávisz valakit, amennyiben hasznot is sejtet, ígérget.

Barnabás egy hölgyet vett észre a vár titkos szobájának falába általa fúrt lyukon keresztül. Gyönyörű hölgyet! Az illető levetette páncélruháját, és leült egy aranyozott bársonyszékbe. Kardját az ölébe helyezte.

Ármánykodó Barnabás nem sejtette a jövőt. Ha sejti: lábujjhegyen eloson, és örökké hallgat a dologról, mint a sír. Kitalálta ugyanis: Francúzián gróf, - nem gróf, hanem grófkisasszony! Gondolta: ezt a hírt eladja gazdájának, a hercegnek. Csengő aranyakért, meg más kegyekért!

Kitalálni titkokat egy dolog, - eladni viszont a kitalált dolgot sokszor egészen más. Ezt sok példa igazolja, - de nem akarom példákkal felizgatni kedves olvasóimat. Találnak ilyeneket nélkülem is, bőven!

A herceg nem szerette, ha szolgái, még ha nemesek is, az aranyait szeretnék tőle elpártoltatni, megszerzett híreikért. Utóbbi okból Barnabást, annak nagy meglepetésére, nem a kincseskamrába vitette, hanem, mint annyi kutyabőr nélküli közönséges embert, a kínzókamrába. Ott Barnabás mindent bevallott, ingyen, nem csak azt, amit tudott, de még azt is, amiről fogalma sem volt. Hát másképpen fogalmaz az, akinek harapófogóval fogják a..!

Bendegúz herceg követeket küldött Francúzián grófkisasszonyhoz. Megkérte a kezét. Megkapta. Ezt követően kiszámolták maguk között, csókszámlálással, hogy ki szüljön kettőjük közül fiúgyereket. Francúziánra esett a kiszámolós eredménye.

Eredményesen, mert fiút szült. Ezt követően másodszorra leányt, de ezért a herceg már nem haragudott. A továbbiakban is működött a szerelmi ingaóra ingabingája: fiú-leány, fiú-leány, fiú-leány.

Tudom, tudom, kedves olvasóim, azt követelitek, hogy írjam a történet végére:
MINDEN JÓ, HA A VÉGE JÓ.

No, ehhez keressetek magatoknak másik, hazudós mesemondót! Könnyen találtok ilyet félős úton-útfélen, de még pöffeszkedő palota- és kastélyfélékben is.

Én, sajnos, úgy látom: lassan semminek sincsen már jó vége. Ha itt a vége valaminek, és jól, hát fussatok el vele, - mert hamarosan abból is rossz vég lesz!

A bátrabbak, ha még vannak még ilyenek egyáltalán, utóbbin el is gondolkozhatnak.. A többiek meg begombolkozhatnak, - amíg még van kabátjuk..

(2012)