Mesét írnék, ha volna hozzá kedvem,
arany-, s ezüst függöny, hogy fényesedjen
titkok előtt, lengjen, mutasson, s mégsem,
ránk-ránk kacsintson olykor kedves kéken
szavak sora.. Nagy kalapban a Hátha
jönne, és Remény-szépséget csodálna,
majd a Talánnal folyópartra ülne,
s egy madárhangú dallamot fütyülne,
szárnyas, csillogó, ég-imádó békét,
amelyben messze nézni van merészség,
magunkat, és a világot belátni,
s jönne, lovon, szív köntösű királyfi,
a vízpartról kis béka rábrekegne
tréfásan, s alkony rézszín, rezgő csendje
egyre vörösebb volna vízen, égen,
fénypont ébredne szendergő sötéten,
s lóról leszállna sóhajtó királyfi:
- Ilyen nincs-tájra de jó volna várni!

Mesét írnék, ha volna hozzá kedvem,
virághit-szirmot szóró szerelemben
táguló útján mennék, amíg új nap
tisztább tájat jövőből előbújtat,
mesét, amelyben Nép, - elképzelt Népem,
a Nép, amely ma még csupán mesékben,
mesét, amelyben csak nevetést érhet
hordóbeszéde a Bohócvezérnek,
ahol igazra értőn felfigyelnek,
s nem hazudják VAN-nak azt, ami nincs meg..

Mesét írnék, de könnyes fent a Csillag,
s nem áltat azzal, hogy az álmainkat
elhozza majd, mivel nem tudja ő sem,
mily kanyargós út készül a jövőben,
csak azt tudja: köröket ró a tájra
felettünk sok-sok lét-rabló madár ma,
rossz Múlt jelképe, hollók testbe vájnak,
üres harangszó és halott vasárnap,
s tavasz, ha jön, - Tavasz lesz? Félő, mégsem:

koldustavasz-gyermek egy gúnymesében..

(2012)