Oroszlántlegyőző Dárdás Eduárd királyfi szeretett egyedül vadászgatni. Ez is bátorságra vall, de ő megtehette. Védte őt nem csak a kardja, hanem a csatákban szerzett híre is. No és a vár körüli erdőkbe nem volt szabad belépnie idegennek.

Egyik alkalommal kis zöld béka ugrott a királyfi lovának lábai elé. Ebben semmi különös, de a béka, brekegő hangon bár, de emberi szóval fordult a királyfihoz:

- Bre-brek-brecsók-megcsók-egycsók-csohok-mertbrek-hogy-brek-legyek királylány! Legyek-legyek! Brek-brek-brek-brek!

- No és az én csókom nélkül nem lehetsz királylány? - kérdezte a királyfi. Tudod, nem szokásom békákat csókolgatni, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lehetsz szépséges királykisasszonyként. Itt egy puszi-pusz, vigye el a nyuszi-nyusz! Ám szépséges királykisasszonyként három csókot adsz majd nekem, fizetségként!

A királyfi csókjától tényleg megnőtt a béka. Majdnem két méter magas lett. Szép zöld köntös termett rajta, fején aranykorona, - de, fura módon, békaféle maradt, uszonyos kacsókkal, legyek veszedelmére kicsapható, hosszú békanyelvvel. Egy pillanat alatt ott termett a béka királykisasszony apja, és cifrán brekegő mondatban tudakolta: igényt tart-e a királyfi leánya kezére?

Megijedt a királyfi, rögtön arra gondolt: dehogy! Ám nem akarta megbántani sem a békakirályt, sem a leányát, ezért így szólt, kedvesen, de csalafintán a királykisasszonyhoz:

Ó, micsoda balsors! Ó, micsoda végzet!
Sajnos, feleségül nem vehetlek Téged!
Szívem elrabolta Tündérróka Klára.
E szép rókalányka érkezésem várja!

Szemlátomást megörült ennek mind a király, mind pedig a leánya. Ezek szerint a kézfogó vágya őket sem lelkesítette. A békakirály kárpótlásul egy békalencsés tavacskát ajándékozott a királyfinak. Örült a királyfi, de azt is félreértették, mert nem a tónak, hanem a királykisasszonytól való szabadulásának. Továbblovagolt.

Hamarosan újabb meglepetés várta. Kicsike kígyó siklott lova elé, és így sziszegett:
- Szi-szi-szives-pusz-szisz-pusz-i-pusz-pusszi-pusz-és kisz-kir-lánsz-lesz-lesz-leszek is-mét!

A királyfi kissé bosszús lett, de ezt nem mutatta a kígyócskának. Minden kétéltű, meg hüllő az ő csókjáért epekedik? No, jó, talán ebből a kígyóból most tényleg szépséges királylány lesz, mint a mesében!

Királylány lett, szép kígyóbőr ruhában, közel harminc méter hosszú, de karok, lábak nélkül, koronás kígyófejjel. Ki-kiöltögette villás nyelvét, és izgatottan körbe-körbe csúszkált. Ott termett a Kígyókirály is. Rögtön leánya megmentőjének nősülési szándékát tudakolta. A királyfi jónak látta tapintatosan figyelmeztetni a kígyó királykisasszonyt:

Ó, hű de sajnálom! Ön szép, mint egy álom!
Ám nejem nem lehet, bármennyire bánom!
Szívem lefoglalta Tündérróka Klára.
Ez a rókalányka érkezésem várja!

Szemlátomást megkönnyebbült erre mind a király, mind pedig a leánya. Ezek szerint a kézfogót titokban ők sem kívánták. A kígyókirály kárpótlásul egy kopár, napsütötte homokhegyet ajándékozott a királyfinak. Örült a királyfi, de azt is félreértették, mert nem a sok homoknak, hanem a királykisasszonytól való szabadulásának. Továbblovagolt.

Hitte: aznap már nem találkozik több elvarázsolt állat királykisasszonnyal. Tévedett. Teknőc cammogott a lova elé. Ez is az ő csókjára áhítozott, de valamiképp jobban megtanulta az emberi beszédet, mint az előzőek, ráadásul versbe szedte kérelmét:

Nézz rám, kedves királyfi!
Ajkam csókért kiált, ni!
Ha megcsókolsz, leszek ám
teknősbéka-királylány!

Gondolta a királyfi: ha a békát és a kígyót megcsókolta, akkor a teknősnek is kijár egy cuppantás. Így igazságos!

Királylánnyá lett a teknős, megnőtt másfél méter magasra, hátán szépen púposodó hatalmas teknőspáncéllal. Ott termett a teknőckirály is. Kissé félénken tudakolta: elfogadja-e a királyfi az ő leányát feleségének, jutalmul? A királyfi jónak látta, ha udvariasan inkább kitér e nagy kegy elől:

Ó, királykisasszony! Teknős égi szépség!
Férjeddé de lennék, nincs itt ebben kétség!
Ámde mit tehetek, ha szívem már várja
leány, hegyes orral: Tündérróka Klára?!
Hozzá hű maradok, ahogy megfogadtam
sötét éjjeleken, fényes nappalokban!

Sem a király, sem pedig leánya nem látszott e szavakra kicsit sem bánatosnak. Úgy látszik, hogy teknőc-szemmel korántsem tűnt a királyfi olyan délcegnek, mint emberszemmel. A teknősbéka király kárpótlásul bűzölgő mocsarat ajándékozott a királyfinak. Örült a királyfi, de azt is félreértették, mert nem a mocsárnak, hanem a királykisasszonytól való szabadulásának. Lovagolt tovább, abban a reményben, hogy több elvarázsolt állat királykisasszony már nem csókoltatja meg magát vele.

Ez a reménye teljesült, de azért nem minden remény teljesül simán, van olyan, amelyik eléggé göcsörtösen. Egy tisztás szélén gyönyörű rókalány ugrott a királyfi lovának lábai elé.

- Te is csókot szeretnél? - kérdezte tőle a királyfi, aki már megadta magát a sorsának. Ugorj fel a lovamra, bele az ölembe. Megkapod. A nevem is kibővíttetem. Ezentúl Oroszlántlegyőző Dárdás Csókosztó Eduárd lesz. Te is elvarázsolt királykisasszony vagy?

- Én nem, - válaszolta a rókalány, - mivel Tündérróka Klára vagyok, akinek már háromszor is hűséget fogadtál!

- Azt csak kitaláltam - védekezett a királyfi. Te nem találnál ki ilyesmit, ha esetleg pókhoz, hernyóhoz, vagy szarvasbogárhoz akarnának feleségül adni?!

- Ha kakashoz, libához, vagy kacsához, akkor nem! - mosolyodott el a rókalány. Ám félre a tréfás lárifárival! Hűséget fogadtál, tartsd is be!

A királyfi belátta: igaza van a rókának. A szép veres bundás felugrott a királyfi elé, a lóra.

Honnan, honnan nem, tizenkét lovas robogott elő. A legelöl lovagló lekapta a királyfi lováról a rókát, és elvágtatott vele. A többiek követték.

A királyfi rögtön űzőbe vette azokat, akik elrabolták a rókát, kivont kardját ez is, az is igencsak bánta. A legelöl vágtató majdnem egy szakadékba esett lóval, rókával együtt, de a királyfinak az utolsó pillanatban sikerült a rókalányt megmentenie. A rabló azonban, lovával együtt, eltűnt a szakadékban.

- No, most rendesen viselkedtél - ismerte el a királyfi bátorságáról a rókalány. A királyfi maga is elcsodálkozott, hogy mennyire örül ennek a dicséretnek.

Ismeretlen vidék következett. Találtak egy romos házacskát, amiben bútorok is voltak. A róka bebújt a szekrénybe, ott talált egy darab csontszáraz sajtot, azt rágcsálta. A királyfi lefeküdt a nyikorgó ágyra, betakaródzott, mert hűvös volt.

Hűvös volt, de reggel felé meleg lett, mert valaki felgyújtotta a házat. A királyfi felugrott, kereste a rókát. Kiderült: a szekrényben van, de nem tud kijönni, bezáródott rá az ajtaja. Közben a lángok már a szoba bútorait nyaldosták. A királyfi nagy nehezen vállára vette a szekrényt. Az utolsó pillanatban sikerült kivinnie az ajtón. Utána a ház összeomlott.

A szabadban a királyfi kardjával kiszabadította a rókát a szekrényből. A veres bundás hozzásimult, és így szólt:
- Szépen viselkedtél!

Nagyon dobbant a királyfi szíve erre az elismerésre.

Kiértek az erdőből, de ott sem a békesség várta a királyfit. Harminc ember harcolt hárommal. A három közül egyiknek korona volt a fején. A királyfi utóbbiban felismerte Krixkraxkrux fejedelmet, mert az volt egyszer náluk, a palotában. Odakiáltott neki:
- Jön a segítség!

Úgy értette: ő is szembeszáll az üldözőkkel. A harminc ember azonban azt hitte: a királyfi vezetésével felmentő csapat érkezett a fejedelem segítségére. Harmincan három ellen fölényben érezték ugyan magukat, de most kiütközött gyávaságuk. Megfordították a lovakat, elmenekültek.

Krixkrakxkrukx fejdelem vendégül látta a királyfit a folyó melletti várában. Kicsit csodálkozott, hogy egy igen szép bundájú, bájos róka mindenhová követi a királyfit, de tapintatos volt, nem tette szóvá. Hátha ilyen különc ízlésű, és kutyaként tartja.. Kaptak minden jót, a királyfi is, a róka is. Búcsúzásnál a fejdelem átnyújtott egy ébenfa ládikót, tele gyémántokkal díszített pompás arany ékszerekkel, és csak annyit mondott:
- Egy kis csekélység, azért, amit értem tettél, és amit nem tudok Neked eléggé megköszönni!

A királyfi zavarában csak annyit mondott: amit tett, az szóra sem érdemes. Ám nem akarta megsérteni a fejedelmet, elfogadta a ládikót.

Vitorlás hajóra ült a királyfi, azt is ajándékba kapta, tizenkét szolgával, hogy szélcsendben azok evezzenek. Ám éjnek idején ez a tizenkét szolga megszökött, de még gonoszul a hajó fenekén és oldalain is rést ütöttek. Süllyedni kezdett a hajó. A királyfi lova vízbe ugrott, úszott. A királyfi meg a saját hátára vette a rókát, azzal úszott a part felé. Amikor célhoz értek, megszólalt:
- Ne bánd a ládikót, rókucim, olyat máskor is szerezhetünk. A fő, hogy megmenekültünk!

- Nem is bánom a ládikót, merthogy itt van. Te engem hoztál ki a hátadon, a ládikó meg az én hátamon volt. Legény vagy a talpadon, még ha királyfi is! - mondta a róka.

- Mi az, hogy: még ha..?! - húzta fel az orrát icipicit a királyfi, de azért nem vette a szívére, mert a rókalány kétszer is hozzásimult, kedveskedőn.

Vitte őket a derék paripa, hegyre fel, völgynek le, sokáig. Egyszer csak mit látnak? Hegyek között nagyon magas hegyet. No és a hegyen? Hatalmas kastélyt. Mindenütt szakadékok, de leereszkedik egy csapóhíd, azon felkocog lovuk a kastély kapujáig. Kinyitja a kaput egy nagyra nőtt legény, háromszor meghajol, tisztelettel.

- Látod?! Már ide is elérkezett a hírem, tudják, hogy királyfi vagyok! - mondta a királyfi a rókának,

- Aki tud, az tud, ami lúd, az lúd! Ám nem minden lúd tudja jól, mit tud! - tréfálkozott a róka.

Feltűnt a királyfinak, hogy nem csak őelőtte, hanem a róka előtt is nagyon hajlongnak a szolgák. Ezt úgy értelmezte: még az ő rókájának is kijár a nagy tisztelet. Ám hol lehet a kastély ura?! Jó volna üdvözölni! - gondolta a királyfi, de később szóvá is tette a rókának.

A róka rejtélyesen válaszolt:

Álomból lehet még valóság.
Úrnőként is találhatsz rókát.
Rókában is lelhetsz talányra:
ez a lány kinek is a lánya?!

A szépen megterített, virágdíszes vacsoraasztalon ott volt minden, ami szem-szájnak ingere. A királyfi azonban egymagában ült ott. Várta a kastély urát, vagy úrnőjét, - esetleg mindkettőt?

- Legalább a rókakisasszony megérkezne! Egyedül vacsorázzam?! ? gondolta.

Ebben a pillanatban ragyogó szépségű leány jelent meg, gyönyörű piros ruhában. Nem szólt egy szót sem, csak leült a királyfi mellé.

- A ki-kisasszony ta-talán a kastély úrnője?! - hebegett-habogott nagy meglepetésében, zavarában Eduárd királyfi. Engedje meg, hogy bemutatkozzam!

- Nem szükséges bemutatkoznia.. - nevetett a leány. Inkább nekem kell ezt megtennem. Tündérróka Klára vagyok, mert felvettem az Öntől kapott nevet, viszont nem tiltakozom az ellen sem, ha esetleg később majd Oroszlántlegyőző Dárdás Eduárd királyfi hitveseként tisztelnek. Nem ismersz meg, Eduárd, te kis butuci?! Én vagyok a rókuci! Azt hiszed: nem tudom, hogy belém szerettél? Kiálltad a három próbát, most már csak egy kérdést kell feltenned nekem, amire IGEN! lesz a felelet. Neked adom a kacsót, de enyém lesz minden csók!

Eduárd nem szokott ostoba képet vágni, de most megtette. Ez a szépségesnél szépségesebb leány volna a róka, aki elkísérte őt?

Ebben a pillanatban nagy villámlás, dörrenés, dübörgés támadt a várudvaron. Mindketten kinéztek a kastély ablakán, majd lesiettek a lépcsőkön. Kiderült: a leány apja, a varázsló érkezett meg fura, félig táltosra, félig sárkányra emlékeztető légi járművén. A varázsló már mindent tudhatott, mert leányát is, a királyfit is kérdezősködés nélkül, szeretettel átölelte.

(2012)