Pitipatipeti Pista Kecmegbecmeg falucska nagy tréfacsinálója volt. Honnan vette ehhez a jókedvet, amikor Kecmegbecmeg legtöbb lakójához képest még a templom közmondásosan szegény egere is gazdagnak volt mondható? Nem tudom. Ám ez a Pista összesúgott ezzel-azzal, és elkezdték dicsérgetni két, egymással igencsak barátkozó legény, Rókafogó János és Kiskutyaugattató Mátyás nagy eszét. Bármit mondtak, tettek e legények, csak úgy ömlött rájuk a sok magasztalás.

Végül ők is elhitték magukról: ők a fő okosok. János így szólt Mátyáshoz:
- Tényleg! Ha ilyen sok eszünk van, vágjunk neki a nagyvilágnak, kapjuk el a Szerencse gatyáját! Minket szolgáljon, ne a féleszűeket, más tájon! Neked, Mátyás, ráadásul olyan szép, mélyen bömbölős hangod van, hogy a medve is beléd szerethetne. Nekem meg Rókafogó a nevem. Kiderülhet: rókát tudok fogni, jobban, mint más a lusta macska farkát. Meglátjuk majd, amit meglátunk!

Mátyás bólogatott. Feltarisznyáltak. Takarékosságból nem a sajátjukból, hanem onnan, ahol még volt ez-az. Így került két-két sült csirke, szalonna, kenyér, hagyma mindkét tarisznyába. Persze, a faluban később valaki nagyon kereste a tyúkjait. Ez a tudatlan nem ismerte a mondást: - Ahol nincs, ott ne keress! Persze, nem tilos ott keresni, ahol a keresett dolog már nincsen, de egy idő után ilyen helyen már reményt is nehéz találni. Magam is tapasztaltam!

Mentek-mentek a legények, mint a mesében, de mesésen csak addig, amíg volt valami a tarisznyákban. Túl könnyű tarisznya lelkileg súlyosabb, mint a finomságokkal telt nehéz. Ám ahová elértek ott három út is volt, háromfelé tartó. Szebb az összetartás, mint a széthúzás, a legények össze is tartottak, de az utak nem. Megkérdeztek hát egy nagy szakállú embert:
- Bácsika, ezek közül az utak közül melyik visz a nagyvilágba?

- Egyik sem visz oda senkit. Mindenkinek saját magának kell rajta oda mennie. Gyalog, vagy utazhat lovon, ha gazdag, hintón is - válaszolta a szakállas. Látom, maguknak olyan sok eszük van, hogy másoknak is adhatnának belőle! Honnan jöttek?

- Mi? Otthonról! ? vágták rá a legények.

- Mindjárt sejtettem - mosolyodott el az ember. Ám hol van az otthonuk?

- A faluban - világosították fel a legények.

A szakállas ember azonban körmönfontan tovább kérdezgette őket, és a végén csak kibökték, hogy kecmegbecmegiek.

Azt mondta nekik az ember:
- No, én éppen a középső út végén levő Picpacpecére igyekeztem. Harapósföldi Pál vagyok. Ha maguk a középső úton mennek tovább, akkor talán megtakaríthatnak nekem egy kis időt. A legszélső házban lakik ugyanis unokahúgocskám, Harapósföldi Rozália. Kopogtassanak be hozzá, mondják neki: én küldtem magukat, hogy felvágják a fát, helyettem. Ad majd maguknak azért a kis favágásért vacsorát és szállást.

A legények köszönték, és továbbmentek a középső úton. Alkonyatra el is érkeztek Picpacpecére, de amíg mentek, a szakállas ember nevét elfelejtették. Találgatták: mi is volt? Megegyeztek: Ugatósföldi lehetett.

Mátyás bekopogtatott. Ez nem használt. Ám erős legény volt, dörömbölni is tudott. János segített neki. Mindezt megunta az ajtó, úgy gondolta: okos enged, szamár szenved. Engedett is, mert bedőlt.

Ekkor érkezett haza a harmadik szomszédban tartott tereferéről Harapósföldi Rozália. Mátyás ráordított:
- Maga az Ugatósföldi szakállas ember valakije? Úgy felvágjuk a fát!

Megijedt Rozália, de nem túlságosan, mert Picpacpecén is voltak erős hangú legények. Utóbbiak nagy hangon kezdték, de, mint férjek, hamar lecsendesedtek. Meg tudta ő közelíteni a macskát nem csak a feje, hanem a farka felől, de még oldalról is. Kiderült, hogy a legények kecmegbecmegiek, és a világban a Nagy Szerencsét keresik.

Azt mondta nekik a leány:
- Ezt az ajtót, szegényt, jól elintézték. Dicsérem a nagy eszüket! Nálam elalhatnak a padláson. Vacsorára nem főztem semmit, de adok kenyeret, szalonnát, kolbászt. Holnap felvághatják a fát.

Másnap dolgoztak a legények, rendesen. Mátyás megtetszett Rozáliának, mert csinos fiú volt, és mély, öblös hangjáról nem tehetett. Azt mondta a két legénynek:
- Rossz hírt kell közölnöm magukkal. A Nagy Szerencse elmenekült erről a tájról, mert kitört a Szerencsétlen Szerecsenek Nemszeretem Háborúja, - de előtte azt közölte velem: tartsam itt magukat! Unokáját, a Kis Szerencsét, esetleg itt is meglelhetik, Picpacpecén. Nézegessenek körül! Este átjön a barátnőm, Kontyoska Éva, ő is segít a keresgélésben. Mátyás nálam, János meg esetleg Évánál kaphat egy kis további munkát. Kis pénz, kis munka, - a Kis Szerencsét is meg kell becsülni.

Évának is megtetszett János. A tetszésből mindkét leánynál hamarosan több lett.

Mátyás is, János is úgy vélte némi idő után: jobb fülön csípni a Kis Szerencsét, mint tovább gyalogolni a bizonytalanba a Nagy Szerencse után, amelyik ki tudja hová menekült a Szerencsétlen Szerecsenek Nemszeretem Háborúja elől. Azt mondta János Mátyásnak:
- Nekem Éva már ötször is megmutatta az egyik ujját, és kijelentette: nincs rajta karikagyűrű. Háromszor pedig együtt kapálgattunk a kertben, és ezt a nótát énekelte: - János, János, szívem feléd szálldos! Nem tudod, hogy mit akarhat ezzel a nótával?

- Nem tudom, de nekem is feltűnt, hogy Rozália egy versikét mondogat nekem. Azt állítja, hogy népi mondóka:

Rókafogó rókát foghat,
de leányt is csókolgathat.
Kismadár-dal szállni serény.
Ha megszeretsz, valld be, legény!

Szerinted miért mondogatja ezt nekem Rozália?

- Nem tudom - tűnődött János. Nehéz a lányokon kiigazodni! Én megszerettem Évát, de hozzám jönne-e feleségül? Lehet, hogy ő a Kis Szerencse? Mit tehetnénk, hogy kiugrasszuk a nyulat bokorból?

- Én kigondoltam valamit - szólalt meg hosszabb töprengés után Mátyás. Kigondoltam, mert nekem is de jó lenne Rozália, feleségnek! Van egy kis pénzünk, amit alkalmi munkákkal kerestünk. Vegyünk azon két karikagyűrűt.
Holnap együtt vacsorázunk a lányokkal, és megmutatjuk nekik a gyűrűket. Ha meglátják a gyűrűket, könnyen kiugorhat a nyúl a bokorból! Ha kiugrik, akkor elkapjuk!

Jól gondolták ezt a legények?

Nagyon is jól. A gyűrűk láttán Rozália Mátyás, Éva János nyakába ugrott. Hamarosan sor került a két lakodalomra.

Valaki azonban szintén nagyot ugrott, titokban, és igen csak bosszúsan. Ki volt az?

Nem más, mint Pitipatipeti Pista, Kecmegbecmeg falucska tréfacsinálója.

Arra gondolt: ő találta ki, hogy dicsérjék a két legényt agyba-főbe, gúnyból, - és ki volt az, aki szamárrá lett? Ő maga! János is, Mátyás is milyen jól házasodott. Ő meg itt áll, feleség nélkül, mint szamár a hegyen. Gondolt egyet, és eliramodott Baracmagos Klárikáék portája felé. Lesz még szőlő, lágy kenyér, - és együtt eszegetik majd Klárikával, mint férj és feleség! Ó, Klárika, az a gyönyörű kisasszony, aki nem is titkolja: ha Pisti kéri meg a kezét, hát egyből odaadja, neki tartogatja!