Miként a föld ébred, mikor tavasz lesz, -
mi emberek fel nem ébredhetünk.
A földben más, hatalmas őserő van, -
nem lekötözött, mint az életünk.

Olykor, persze, az ember is becsapja
önmagát, fehér színt visz kék világ,
s kedvesen nyújtja csókra sziromarcát
lélekmélyen kis remény-hóvirág.

Látom a tavaszt, földben, emberekben, -
de csak a földé igazi tavasz.
Az embereké? Vágy csupán, amelyet
a szívtükör pár percig ottmaraszt.

A földé más, mert benne maradandó
törvény ragyogtat hűséget, s a nap
fénykalásza már aratás-ígéret,
s hoz a földnek nyarat, csillagokat.

Ember-tavasz, de szomorú a költő!
A Tavaszhoz már minden út halott,
ha múltra nézünk, - vagy most a jelenre,
s hóvirágra, mit képzelet adott?

Igen. Ám bennünk föld is: apró részek
harca, békéje, - s ki tudja? Lehet
Tavasz, egyaránt földnek, s embereknek:
szabadság, hűség, szépség-szeretet.

Most még ily vágyra legyint csak a költő,
s varázslatáról tudja: mit sem ér
valóságnak, - de csillogtass csak, Játék,
hóvirág-jelt, mely kedvesen fehér!

(2010)