Egy holland városkában jártam.
Körülvettek kis kedves kertek.
Bennük bronz törpék vigyorogtak.
Megszűrt égen csillag merengett.

Közel jött hozzám tiszta távol,
de titok ingott fésötéten,
s majdnem beszélt fehér madárnak
egy csatorna döglött vizében.

Valóság, s fikció volt - együtt.
Rododendron kigyúlt virága
tűzdelt tüzet hollandus lelkű,
ismerősen-idegen nyárra.

Az ablakokon nem volt függöny.
Illetlen dolog, de benéztem:
könyvtárakat láttam, meg konyhát.
Mind rendezett volt, csodaszépen.

Valóság volt mindez - és látszat.
Hold hunyorított holnemvoltban:
itt is hoz fekete meséket
az élet, habár díszdobozban.

Mosolyogtam, mert furcsaság volt
nekem, a rendetlen magyarnak,
e rendezetten csinos élet.
El-elragyogott egy-egy ablak.

Rododendron illatot öntött
kimért-csendű kis fiolákba,
s máris vitt mélység - vagy magasság? -
mérföldtengeren-túl hazámba,

mely tornyot épít gyűlöletből,
most is, ahogy mindeddig tette,
de közben szemforgatós játék
apellálgat a szeretetre,

ahol a gazdag félbarom már,
s a szegénynél hülyítő gond van.
Persze, itt sem lehetnék boldog,
e szépszalagos díszdobozban…