Mikor Szilvike kicsi volt,
s fent a nap ívét járta,
szerelmesen forrt kék, fehér:
az orgona virága.

Mikor Szilvike kicsi volt,
tűnődött barna gomba,
s felnéztek elvágyó mesék
madárhang-csillagokra.

Mikor Szilvike kicsi volt,
táguló szemmel látta:
fura házát miként viszi
kibújt csigabigácska.

Erdős hegy rejtett árny-manót,
elugrót, de a móka
kedves pirosan ottmaradt:
kíváncsi, csöpp szamóca.

Harangszó-hídon az ebéd
eljött: íz teli játék,
s zengte a nyár, tücskös talány:
- Ez az idő ajándék!

Hangya futott a boly felé.
Siettette az ösztön.
Arra sem ért rá: Szilvinek
illendően köszönjön.

Mikor Szilvike kicsi volt,
én nagyobb akkor voltam, -
ma már bágyadó a napom,
halványulóban holdam.

Ma már Szilvike nem kicsi.
Megnövesztette álma.
Ámul, megáll fénytáncú fű:
- Ó, a Szépség Leánya!

Idő megáll, hangya megáll,
lepke leszáll a réten:
- Ó, itt egy Lány, Égi Leány,
Szépség dal-köntösében!