Annak, aki medvére szokott vadászni, a bálnavadászat különös vadászatnak tűnhet. A bálnavadász viszont esetleg a medvevadászatról gondolja ugyanezt.

Nagykörtefás Kelemen azonban nem volt sem medvevadász, sem bálnavadász, hanem költő, aki verseket írt. Nem a verseiből élt, azokból megélni nem is tudott volna. Mi tagadás, jó versek voltak ezek, csak az a baj: Kelenpelemp városkában kevesen olvastak. Akik pedig olvastak, azok nem verseket, hanem inkább hirdetéseket: ki mit akar eladni, ki mit akar venni, ki kivel lépett félre, ki mibe lépett bele, ballépésként.

Miért került ez a Kelemen az erdőbe, hátán puskával, oldalán vadásztarisznyával, fején fácántollas kalappal?

Ennek oka Kelemen szép, kedves, hűséges felesége volt, aki azonban szigorúan rá tudott szólni a férjére, ha valamiről határozott véleménye támadt. Legutóbb is így szólt:
- Menj el az erdőbe, lőj néhány nyulat, fácánt! Szombaton vendégeink lesznek. Meg szeretném lepni őket, nem csupán a pecsenyével, de azzal is: a férjem lőtte ezeket! Ne felejtsd el: öt nyúl, öt fácán kell!

Szabadkozott Kelemen: nem vadász ő, a puskát csak dísznek tartja az előszobában. Három bérházuk van. Miért kellene neki, a családfőnek, bántania a szegény erdei vadakat? Ő egy állathumánus költő. Különben is: van elég pénzük, megvehetnek mindent a piacon, boltokban, amit csak akarnak.

Hanem jobb a békesség, ezt jól tudta Kelemen. Szó szót követett, Kelemen végül mégiscsak felöltözött, és elment erdőt járni, puskával a vállán.

Sétált ez Kelemen az erdőben, és közben verset írt a tengerről. A költő már csak ilyen, még ha bérházak tulajdonosa is. Arról ír, amire éppen kedve, ihlete van. Olykor a tengeren erdőről, máskor erdőben a tengerről. Olykor viharban szélcsendről, máskor szélcsendben fergetegről. Olykor.. No, nem folytatom, a költőről, költészetről majd máskor!

Séta közben Kelemen másik puskás emberrel találkozott. Megismerte: Díszködmönös Dániel volt, a bankigazgató. Dániel meg színdarabokat szokott írni, változó sikerrel. Egyiket megtapsolták, másikat kifütyülték. Kelenpelemp városka színházában minden darabja sikert aratott, mert a városka polgárai nem akartak ujjat húzni a bank igazgatójával. A távoli fővárosban, Köttyömpöttyömben viszont darabjainál már kudarc váltakozott fél sikerekkel.

- Mint kerül Dániel ide? - tűnődött Kelemen. Tudtommal ő sem szokott vadászni..

Dániel azonban nem titkolta az okot, hanem azt feleségében nevezte meg, aki szép is, hűséges is, többnyire kedves is, de tegnap kissé szeszélyesen viselkedett. Szombatra vendégeket várnak, és a felesége ráparancsolt: lőjön három nyulat, meg három fácánt. Hiába mondogatta, hogy ő színdarabíró, meg mellékesen bankigazgató. El kellett jönnie az erdőbe, mert félt, hogy felesége felizgatja magát. Bűbájos neje ritkán izgatja fel magát, de ha igen, akkor másokat is izgatottan igazgat, megmozgat.

Az erdő vadban bővelkedett. Kelemen versébe tudott tenni két jámbor nyulat, meg három fácánt, de, igaz, vadásztarisznyájába egyet sem. Dániel sem tétlenkedett, jegyzetfüzetet, tollat vett elő, és egykettőre előrehaladt FUT, MINT A NYÚL című vígjátékával. Ebben szerepelt egy nyuszikat kedvelő gyönyörű leány, akinek tizenkét legény nyuszi udvarolt.. Ám valóságos nyúl Dánielnél sem jelent meg a tarisznyában. Igaz, egyetlen lövést sem hibázott el, de ennek fő oka az volt: nem is lőtt, egyszer sem. Kelemen puskája sem volt buzgóbb.

- Nincs nyúl, nincs fácán, e földi tarisznyavalóságunkban! - szomorodott el Kelemen. Most mi lesz velünk? Mármint, úgy értem, otthon..

Dániel volt a találékonyabb, ami nem csoda, mert a vígjátékhoz sok ötlet kell, nem úgy, mint a szomorújátékhoz. Felkiáltott:
- Hohohó! A pénz nem boldogít, - tartja a mondás, de nem teljesen jól tartja, időnként le is ejti. Önmagában a pénz nem mindig boldogít, de segíthet megtartani a boldogságot, vagy legalábbis a családi békét. Beülünk az autónkba, elpöfögünk Bárdosbarna Benedekhez, aki mindkettőnk készséges hentese. Lesz nyúl, lesz fácán, - meg minden, amit akarunk, még vad és nyers viccek is!

Bárdosbarna Benedek nagy hajlongások közepette köszöntötte régi és jól fizető vevőit. Dániel leereszkedően veregette vállon a hús- és hentesüzlet derék tulajdonosát:
- Mint van a van, Bárdosbarna úr, így-e az úgy, vagy már amúgy? Öt-öt nyúl lesz nekünk, meg öt-öt fácán, de ne csomagolja be. Felét az én autómba vitesse, másik felét Kelemen úréba, és az egészet írja az én számlámra. A számlába annak költségét is vegye bele, hogy mi ezeket az erdőben lőttük! Maga becsületes ember, hallgat a józan észre. Csak semmi árcédula, semmi félcédulásság!

Kelemen meg akarta mutatni, hogy ő sincsen ötlet nélkül, költőnél is lehet ötlet, nyelvet öltő. Így szólt:
- Biztos, ami biztos! Előbb tétessük le Benedek úrral a nyulakat, meg a fácánokat a földre, és lőjünk rájuk néhányszor a sörétes puskánkkal. Jobb, ha a valóság égi mása többet mutat a földijéből.

Ez az ötlet Dánielnek is nagyon tetszett. Így tettek. Bárdosbarna Benedek is elővett tágas koponyájából egy zsebét gazdagító észrevételt:
- Van egy vaddisznóm, a hasát ugyan már felvágtuk, de az uraknak van vadászkése, azokat bevéreztethetem az inassal. Olcsón megszámítom, ha az urak kívánják. Lőjenek rá a disznóra kétszer-háromszor, ne sajnálják, annak már nem árt! Mondják azt: együtt lőtték, fele-fele alapon elosztották egymás között. Mit szólnak hozzá?

- Zseniális! ? kiáltotta szinte egyszerre Kelemen is, Dániel is. Benedek úr, maga született pártoló vadász! Maholnap talán a tiszteletbeli vadász címre is felterjesszük..

Mi történt Kelemenéknél? A pompás zsákmány láttán Kelemen sok csókot kapott a feleségétől. Dániel a saját nejétől részesült hasonló jutalomban. A vendégek egekig magasztalták a feltálalt vadhúsokat. Meg a vadászokat, mert Kelemen sem tagadta meg vadásztársát, Dániel sem. A kalandok kétféle elbeszélése sem tűnt fel, mert egyrészt nem ugyanott volt a két lakoma, másrészt a vendégek tudták: minden vadász, minden halász kicsit eltúlozza sikerét, saját szerepét.

A nyulak, fácánok, meg a vaddisznó földi maradéka sült állapotában pironkodott, de hallgatott, - ráadásul még pénzt sem kért ezért a hallgatásért.

Dánieléknél ugyan az egyik vendég, aki értett valamit a vadászathoz, elkezdett néhány sörétszem húsból való kikaparászása után, - talán azért is, mert két sörétszemet már véletlenül lenyelt, az egyik pedig beszorult két foga közé, - valami olyasfélét mondogatni: ez a nyúl talán a szájába vette a puskacsövet? Az illető úr gyönyörű és ragyogó ésszel is megáldott felesége azonban tapintatosan férje lábába rúgott a vacsoraasztal alatt. A férj erre okosan elhallgatott, mert eszébe jutott a mondás: - Beszélni ezüst, hallgatni arany. Sőt! Elkezdett visszaemlékezni tapasztalataira, hogy olykor beszélni még ezüst sem, hanem inkább..