Fészkesmeggyfás János meggyfa alatt született, melyen madárfészek volt, így kapta a nevét. No, születtek már csecsemők kevésbé előkelő helyen is, gondoljunk például Kukorica Jancsira, aki kukoricaföldön látta meg a napvilágot, mégis János Vitéz lett belőle. Utóbbihoz, persze, kellett némi hazai és külföldi pártfogás, így a költőé, Petőfi Sándoré, meg az akkori francia királyé.

Ebből a Jánosból is erős legény lett. Nem csak izmos volt, hanem esze kereke is jól forgott. Ám fejébe vette, hogy szerencsét próbál a nagyvilágban. Apja ki szerette volna hajtani ezt a gondolatot a legény kobakjából, de csak a lovak hajtásához értett, mivel fuvaros volt. Anyja csak sírt-sírt, meg sütött-sütött: pogácsákat a fiának, útravalóul.

Sokáig vándorolt János, de a Szerencse, úgy látszik, máshol bóklászott, elkerülték egymást. Ami késik, nem múlik - így tartja a közmondás. Nem teljesen jogosan, mert legfeljebb a saját elmúlásáról nem késhet el az ember, minden másról igen.

Végül azonban elérkezett ez a János a Világ Legokosabb Királyának birodalmába. Ott a legény - okosan!- elővette legostobább arckifejezését, és kijelentette:
- Meg tudok fogni a mezőn egy nyulat!

Nem hitte ezt el a király, így szólt:
- Ha nem tudsz megfogni egy nyulat, akkor egy évig ingyen szolgálsz engem, testőrömként. Ha viszont megfogod a nyulat a mezőn, akkor kapsz tőlem egy pompás versenyparipát, meg egy erszény ezüstpénzt.

A király úgy értette: ha a legény meg tud fogni egy mezőn futó nyulat. Ám János másként gondolta. A mezőn a kíváncsiak nagy sokasága előtt kivett a tarisznyájából egy nyulat, és a fülénél fogva felmutatta:
- Fogom! Bölcs királyotok ezt előre látta, ezért hát máris átveszem a pénzes zacskót és felülök a lóra. Éljen a király!

A tömeg bámult, mint borjú az új kapura, ebben nagy gyakorlata volt, de tudta kutyakötelességét: éljenezte a királyt. A király is bámult. Aki nem bámult, hanem kivette a bíró kezéből a pénzes zacskót, és lóra ugrott, az csak a legény volt. Odakiáltotta a tömegnek:
- Éljen a király! Énekeljétek el A Világ Legokosabb Királyának Győzedelmes Énekét!

A tömeg rögtön énekelni kezdett, mivel törvény volt rá: aki felszólításra ezen ének légbe küldését megtagadja, azzal mindenféle rossz dolgok történnek. Mire az éneklés abbamaradt, János már nem volt ott a láthatáron. A tömeg megint nagyon bámult, de azután jobbnak látta, ha bámulás helyett a királyt élteti. A felséges úr is jó képet vágott a dologhoz, igaz, csak muszájból, de ez mégis okosabb volt tőle, mint az ellenkezője.

Másik királyságba vitte Jánost a lova. Volt pénze, vidámsága. Amikor a pénze elfogyott, akkor sem esett búba. Arra gondolt: ne ess, pajtás, búba, nem vagy te kis buba! Kijelentette:
- Én egy hordónyi bort is képes vagyok meginni!

Tekintettel arra, hogy ez a kijelentés a Nagy Boroshordó Királyságban hangzott el, ahol mindenki úgy ivott, mint a kefekötő, kérkedésnek vették. Csaptak is egy nagy mulatságot, amelyen a király maga is részt vett, sőt, kijelentette:
- Ha megiszol egy hordó bort, te legény, kapsz tőlem egy zacskó aranyat! Még ezt a kis hordócskát sem tudod meginni, ni!

A király, persze, úgy értette, hogy Jánosnak egy este kell meginnia a sok bort, a legény viszont csak azt mondta: meg tud inni annyit. Miért ne tudna, gondolta, ennél többet is, apránként?

- Biztos, ami biztos, titkos, ami titkos! - mondta a királynak János. Tegye ide az asztalra, Felséges Uram, a zacskó aranyat! Magamhoz veszem zálogul, a hordócskával együtt. A kiürült hordót majd visszaküldöm!

Boros volt már mindenki, alig állt a lábán, sokan már nem is csak a lábukon álltak, hanem két kezüket is igénybe vették a földön haladáshoz. János felkapta a hordócskát, meg a zacskó aranyat, lóra ugrott, és felkiáltott:
- Éljen a Király! Énekeljétek el a Nagy Boroshordós Dicsőség Énekét!

Mindenki éljenezte a felséges urat, aki még hangot tudott adni, majd pedig belekezdtek a hosszú ének légbe erőszakolásához, mert törvény volt rá: aki nem énekli ezt a hadi dicsőséget, annak hátrakötik a sarkát, - de még később is olyan csúnya dolgok történnek vele, hogy csak na! Jól kinéz majd, ha még van ereje nézni egyáltalán!

Szavatartó legény volt János. Két nap múlva visszaküldte az üres hordócskát egy suhanccal, aki elhamarkodottan vállalkozott erre a feladatra, és később igencsak bánt, de hát késő bánat, ebgondolat.

Semmi sem tart örökké, egy zacskó arany sem. Jánosnak ki kellett gondolnia valamit, mert a Bősz Hősök Ősi Királyságában semmit sem adtak ingyen, kivéve a nagyhangú dicsekvéseket, de később azokat is drágán kellett megfizetni. Bátor emberek éltek itt, alaposan elpáholták azokat, akik nem tudtak védekezni, csak azoktól féltek, akik képesek voltak visszaütni, - ám azoktól nagyon! Féltek továbbá: ördögtől, angyaltól, boszorkánytól, tündértől, óriástól, nem eléggé törpe termetű törpétől, sárkánytól, egy- vagy többfejű szörnytől, meg más hasonló lényektől.

Leginkább féltek attól a háromfejű szörnytől, amelyik állítólag szemet vetett a Bősz Hősök Ősi Királysága uralkodójának leányára.

Ebből csak annyi volt igaz, hogy a Háromfejű Szörny, amikor szemét a királykisasszonyra vetette, eldöntötte: bár őt a Nagy Királyleányrablónak tartják, éppen erre a leányra semmiképpen sem tart igényt, még egy vén boszorkányt is előbb vinne el, mint őt. Utóbbi vélekedésének megvolt minden alapja, mivel a királykisasszony látványa igen kevés lovag szépérzékét elégítette ki. No ha az őszinte lovagias vélekedés divatos lett volna a Bősz Ősök Hősi Királyságában.. - de nem volt az!

Az Elefántcsont Torony azonban igen tetszett a Háromfejű Szörnynek. A királykisasszonyt ugyanis ott őrizték, nehogy elrabolhassa ez a szörny. A tornyot, a királykisasszony nélkül, a szörny egyébként szívesen eltulajdonította volna. Nincsen rózsa tövis nélkül, - de olykor még a tövis is vonzóbb, mint némely rózsának kikiáltott virágféleség.

János megegyezett a Háromfejű Szörnnyel: ő elhívja a toronyból a királykisasszonyt sétálni, addig a szörny pedig elrabolja a tornyot. Ő, mármint János, felveszi a királytól a jutalmat, de a szörny is ad neki, a kapott tanácsért, egy zsák aranyat.

Így is történt, azaz majdnem. A szörnytől valóban megkapta János a zsák aranyat, de a király csak egyetlen jutalmat akart adni neki: leánya kezét. Utóbbihoz a leány is igen ragaszkodott, mert János igen jóképű legény volt.

Fegyveres őrök vették körül szegény Jánost, aki csak egyetlen kiutat látott a nem kívánt kézfogóból. Elkiáltotta magát:
- Éljen a Király! Éljen a Királykisasszony! Barátaim! Énekeljük el a Bősz Hősök Ősi Királyságának Lelkesítő Indulóját!

Tekintettel arra, hogy e királyságban törvény kötelezett mindenkit arra: hangosan légbe szállító szárnyakat adjon e szépnek hirdetett dalnak, különben igen nagy kellemetlenségek érhették utol, - majdnem mindenki állt és énekelt.
Aki énekelt, de nem állt, hanem lóra ugrott, a szörnytől kapott zsák arannyal együtt, az nem más volt, mint János. Igaz, a királytól így jutalmat nem kapott, de a Sors nagy jutalma: a királykisasszony igen csúnyácska kacsóitól és egyéb, nem éppen legénycsábító testrészeitől is megmenekült.

Fészkesmeggyfás János, kerülő úton bár, de hazaért a falujába. Egy zsák arany, meg egy pompás paripa nem túl sok ennyi nagyvilágbeli bolyongásért, de azért a semminél valamivel több.

Megházasodott, vett kisebb kastélynak is beillő házat, sok földet, teheneket, lovakat, juhokat, halastavat, erdőt. No és apját, anyját is tejbe-vajba akarta füröszteni, de azok azt mondták: nekik elég a kellemesen langyos víz a kádban, a kenyérre kent vaj, méz, a frissen kifejt tej, meg más szájba való. Tisztelete méltó szerénység ez, - bár csak mások is követnék példájukat ebben az egyre cifrálkodóbb, elképzelhetetlenül beképzeltebb világban!

(2012)