Ami az elmúlt mintegy félévben élményeimet gazdagította, az, a természetben való megszokott bolyongásaimon túlmenően, az irodalmi-képzőművészeti fórumokon talált remek fényképsokaság volt. Szerzőik sajátos eszközzel, a fényképezőgéppel alkotó költők, nem egy képük gyönyörű költemény. Megérdemlik a szemlélő hálás gratulációját!

Nem irigylem őket, mert majd minden technikai eszköz, egész életemben, csak bosszúságot, vagy néha egyenesen heves haragot váltott ki belőlem. Az utálatos kalapács ráütött az ujjamra, a fűrész megsértett bőrömre-húsomra éhes fogaival, gyermekkorom húsdarálója hamar eldugult, amikor, alkalmi családi rabszolgaként (no, csak tréfás értelemben!), darált húst kellett készítenem. Az ajándékba kapott karóráról kíváncsiságom levétette velem a hátlapját, - hát csak véres verejtékkel, órák múlva sikerült úgy visszapattintani, hogy végül nem esett le! Sorolhatnám tovább, írtam is erről, későbbi kudarcaimról is, meg fehér holló-sikereimről, amikor a porszívó, alapos rúgás után, kelletlenül bár, beindult.. Nem kétséges: ilyesféle kudarcaimért, született gyenge technikai érzékem mellett, én is felelős vagyok.

Egyszer lefényképeztem ugyan a Tihanyi-félsziget lila levendula-párnáit két családtaggal együtt, hát az sikerült, ha nem is mesterműként, a dobozából harmonikaszerűen kiugró fényképezőgéppel. Persze, akkor még a fekete-fehér kép volt a megszokott. A színes képet készítő filmek inkább csak később lettek gyakoriak.

A mai drága, csoda fényképezőgépekre pénzem sincsen, de gyanakodó szemmel is nézek rájuk. Úgy vélem: velem ezek is rossz tréfát űznének. Nagy teljesítményű látcső jó volna, az talán nem romlana el a kezeim között, - bár ki tudja? Ám látcső nélkül is lehet messze látni, - és hányan annak birtokában is milyen rövidlátók!

Nagyítót azonban mindig viszek magammal a természetben való bolyongásaimnál. Vannak például olyan légynek kinéző kis rovarállatkák, amelyeknél csak a nagyító alatt derül ki kitinöltözetükről: valószínűleg mini darazsak. A fényképek poétái azonban sokat tudó masinájukkal és ötletességükkel, érzékükkel a Szépség iránt, úgy dokumentálják a törpénél is törpébb világokat, azok lenyűgöző részleteit, hogy az csodálatos és maradandó élményt ad másoknak. Ezzel a vers nem tud versenyezni, - de utóbbi miért volna baj? Az a Csodaország, amelyben Alice járt, meg az övénél ezerszerte csodásabb, sokféle úton megközelíthető, ha az emberi élet benne azután nem is elég annak teljes áttekintésére.

A természetben is velem van az emberi társadalom. Sajnos. A hangyaboly kis lakói robotoló ösztönlények. Nekik az ösztön parancsol, de az embereknek, ösztöneik mellett, valami szellemileg magasabb rendű is parancsolhatna. Többek között az a Szépség is, amelyet az ember, mint egyén, gyakran láthat a természetben, de az Emberi Hangyabolyok lakóinak közösségeinél rendszerint sehogyan sem tudom felfedezni a Szépség Parancsait. Egy-egy történelmi pillanatra talán igen, de a legtöbb, történelminek mondott idő, nem történelmi, hanem igencsak szégyellni valóan csúnyácska.

A természetben azonban ott vannak, a lélek bajainak, elnyomottságának enyhítésére, szerelmeim: a kéklő katáng, amelyik kedves tekintettel néz fel a hozzá hasonló színű égre, a bókoló bogáncs pompás mézlilája, a hegyek, amelyek barátságosan simulnak egymáshoz a távolban, az alkony új hajnalt ígérő, vörösréz-lángú búcsúzása. Papír, golyóstoll vagy ceruza, - az én eszközeim a vershez. Nem tudják úgy visszaadni, olyan hűen a természet fénylő tündériségét, vagy sötétlő árnyait, mint az éles szemmel nézegető fényképezőgép-lencsék és érzékeny filmtekercsek, de azért olykor, ha nekierednek a papiroson, hidat képezhetnek sokféle irányban, az emberi szívekhez, agyakhoz tartó hidakat is. Legalábbis így hiszem néha, - máskor meg lemondóan legyintek.

A fényképek poétái azonban nálamnál méltóbbak a dicséretre. Tudják a fényképezés (és az internet) olyan titkos szavait, rejtélyeit, amiket én nem tudok, - és már nem is fogok megtudni, sohasem. Kitartóbbak is. Akár, ha kell, hason kúsznak előre, hogy lencsevégre kapják és fényképen marasszák a rókát, amelyet én ezernyi utamon még egyszer sem láttam a természetben, vagy a fácánt, foglyot. A két utóbbit sokszor láttam, de nagyon ritkán hagyták, hogy nyugodtan megnézhessem őket, egykettőre elrepültek. A fénykép viszont ott tartja őket, szabad fogságban, hiszen mindenkinek megmutathatják magukat, mégis élhetik saját életüket.

Az erdő, mező azokon a fényképeken, amelyeket láttam, az én imádott erdőm, de a fényképek által másoké is lett, úgy, ahogyan az én versemben, vagy bárki versében, sohasem lehet. Köd-szellem, őszi levelek Bíborpalástos Szelleme, Fekete Utak Rejtélye, Tavaszrétek Virágruhás, Égszemű leánya a fényképeken, - köszöntelek! No és Téged is, Puskin-mesék emlékét idéző Szélkakas az egyik fényképen, - kiáltsd az igazságot a szélnek, még ha hiába teszed is! Mennyi mindent teszünk hiába, mégis, belső parancsra, meg kell tennünk..

Fáj a szívem, annyi mindenért, ezért a tönkretett országért, sok-sok orráig se látó lakójáért, aki úgy hozzászokott a hitvány, alantas ízlésű cirkuszokhoz, és kész megtapsolni a hangzatos, de igen primitív ostobaságokat is! No és fáj a szívem azokért a pici Édenekért, amelyeket fel fog falni a profitéhes kapzsiság. Néhányat felfalt már gyermekkorom földjén is. Egyet meg, attól távol, modern szóval kis ökoszisztémát, én is felfedeztem, erről írtam Erdei tavacska című versemben, valamint a Pici Édenben. Helyét nem közöltem, védeni akartam az ártó emberi kezektől, - különben, ki tudja, talán már el is pusztította ezt is az a társadalmi rend, amelyikben emberségről szavalnak, de sokkal több tett inkább az embertelenségről szól.

Jó példa is akad viszont, ha ritkán is, fényképekre kínálkozó. Békásmegyeren, a kertes házak park-szomszédságában két kicsi, egymással összekötött tavacska vidámítja a szemet, náddal, vadkacsákkal, horgászó gyermekekkel és felnőttekkel. A természet e kis darabkájának megőrzése nem tudom, hogy kiknek az érdeme, - de mindenképpen dicsérendő!

(2011)