Horpaszkorpasz Károly büszke volt arra, hogy ő varázsló. Fenn hordta az orrát, - no de miért is lógatta volna a föld felé?

Ám varázslót is érhet baleset, nem csak olyan báleset, hogy beleszeret tánc közben egy szép leányba. Az erdőszélen sétált ez a Károly, amikor lecsapott a villám, igaz, nem a közmondás szerinti derült égből, hanem a nagyon is viharfelhősből. Egy fa kidőlt, Károly meg orra bukott, elájult. Később magához tért, különösebb baja nem történt, csak az agya nem működött eléggé. No, az is baj, persze, ha nem is különös kisvilágban, nagyvilágban.

Károly koponyatartalmának annyi hiányossága lett, hogy nem tudta: ki is ő? Egyébként varázslótudománya is eltávozott a fejéből, de mert nem tudta, hogy ő varázsló, ezt nem hiányolta. Felkelt, sétált tovább, és megkérdezte egy szintén sétáló és erősen töprengő másik embertől:
- Ki vagyok én? Honnan jöttem?

Az ember, aki bölcselő volt, és éppen a világ nagy dolgaival foglalkozott, úgy érezte: nem érdemes ilyen kis dolgokra sokat adnia. Így válaszolt:
- Te egy kérdezősködő ember vagy! Jöttél, ahonnan jöttél, és nem máshonnan.

A varázsló elővette jegyzetfüzetét és ezüst töltőceruzáját. Felírta magának:
- Én egy kérdezősködő ember vagyok.

Tovább ment ez a Károly, talált egy folyócskát, annak partján mezítlábas legényt, aki szalonnát evett. Így szólt hozzá:
- Én egy kérdezősködő ember vagyok, legalábbis azt mondták. Szerinted ki vagyok én?

A legénynek jó humora volt. Megkínálta Károlyt szalonnával, kenyérrel, és hozzátette:
- Te most már egy kérdezősködő, és szalonnát evő ember vagy!

Ízlett a szalonna Károlynak, megette, majd pedig elővette jegyzetfüzetét, beírta:
- Én egy kérdezősködő ember vagyok, aki szalonnát evett.

Hát a villám az csak villám, de a király, az király. Egy tisztáshoz ért Horpaszkorpasz Károly, ahol díszes ruhájú urak szórakoztak, vadászat előtt. Megkérdezte Károly az egyiktől, aki éppen a király volt:
- Eddigi tudásom szerint én egy kérdezősködő ember vagyok, aki szalonnát evett, de Ön szerint ki vagyok én?

A király nevetett:
- Te, fiam, egy kérdezősködő, szalonnát evett ember vagy, aki nem ismeri meg a saját királyát, Oroszlántmegriasztó Éleskardosföldi Mártont! Ám módot adok rá, hogy megismerj. Itt egy puska, vadássz velünk, azután majd szalonna helyett szarvashúst ehetsz, sülten. Vadászat után ugyanis szívesen látlak udvaromban, vacsorára.

Mi volt a király gondolata, mi nem, hogy ezt a villám által furává alakított agyú Károlyt meghívta az asztalához, - nem tudni.

A királynak három leánya volt, a legkisebbet Picinellának hívták, mert születésekor pici volt. Később már utolérte testvéreit, de a neve megmaradt. Két nővére kissé gőgös volt, nem állt szóba Károllyal, mivel az nem tudta megmondani kicsoda. Úgy vélték: nem lehet herceg, de még gróf sem.

Picinellának azonban nagyon megtetszett Károly, átült melléje a vacsoraasztalnál, bár ilyesmi nem is illett. Beszélgettek erről-arról, de még emerről és amarról is. Azt mondta a leány Károlynak:
- Ide figyelj, nem olyan nagy baj, ha egyelőre nem tudod ki voltál, mert attól még akárki lehetsz később! Ám engem az érdekelne: legény vagy-e még? Ugye, nincs feleséged? Remélem, hogy a szíved még egy leány sem rabolta el!

Meghökkent Károly, így válaszolt:
- Azt nem tudom, hogy én ki vagyok, de azt igen: nincs feleségem. Ám miért kérdezed, hogy elrabolta-e a szívem egy leány, vagy nem?

- No, erre könnyű a felelet! - nevetett Picinella. Én akarom elrabolni a szíved! Ha a múltad nem is látom, a jövőd igen: te leszel a férjem. Tiltakozol ellene?

- Kicsit gyorsan jött ez.. - pirult el Károly. Nem tiltakozom, de szeretném, ha jobban megismernélek, - és te is megismernél engem. Lehetek egy hozzád méltatlan legény, de még akár gonosz ember is. Nem tagadom: a szívem megdobban látásodra, de olykor a szív is tévedhet.

- Igazad van! - egyezett bele Picinella királykisasszony. Holnap együtt kirándulunk a pangópergősi erdőbe szarkacsörgést hallgatni, holnapután felmászunk a Medvebúcsú hegyre körülnézegetni, még azutáni napon leereszkedünk a kecseskacsai tóhoz harcsabajszot húzogatni. Jó lesz?

Tetszett Károlynak a királykisasszony, nagyon is, - így hát helyeselt minderre, erősen.

Közben a király titokminisztere, Birmeburmai Bendegúz, a selyemszobának álcázott makrancospokrócos terem rejtekében ilyeneket súgott Oroszlántmegriasztó Éleskardosföldi Márton király fülébe:
- Felséges Uram, a fura ember, akit meghívott ma este a vacsoraasztalához, nem akárki! Megtaláltuk ruhájának elbujtatott zsebében az óráját, - hát képzelje el! Kiugrott az órácskából egy harkályféle kismadár, aranyból, és ekképpen szólt:

Kip-kop, kip-kop, kipikop!
Mondd lyukamba bánatod!
Vigasz szavam köszönöd.
Ne döntsd föl a köcsögöt:
mondd lyukamba örömöd!
Hálás leszel, Barátom,
s elugrálhatsz fél lábon!

No és mi volt az óra hátlapjára vésetten, Felséges Uram? Ennyi, de az nem kevés: HORPASZKORPASZ KÁROLY VARÁZSLÓ TULAJDONA. Az óra alján levő lyukba bekiáltottam: igaz ez?! Egy hang visszaszólt:

Önnek bánat vagy vigasz?
Ámde így van, színigaz!

- Hű, az a teringette keringette, ferdén kerge, zörgő zerge Zebulon! Még a végén elvarázsol minket ez a Károly, ha megtudja, hogy ő varázsló! - ijedezett a király, pedig nem volt szokása a gyávaság. Meg kell figyeltetni: mire hajlik, mire nem?!

Sem a király, sem a titokminiszter nem tudta, hogy Horpaszkorpasz Károly ebben a pillanatban éppen Picinella királykisasszony fölé hajlott és megkérdezte:
- Nem kapok tőled egy pofont, ha meg akarlak csókolni?

- Kapsz, kapsz! - nevetett Picinella. Ha csak meg akarsz csókolni, de nem csókolsz meg, két akkora pofont adok neked, hogy mindkét füled csengeni kezd! Ám akkor, ha megcsókolsz, nem bántalak, csak visszacsókollak!

Horpaszkorpasz Károly ennek igen megörült. Látszott: szívük egy ütemre dobban, sőt, egy ütemre galoppozik.

Másnap a kecseskacsai tóhoz utaztak el, de nem a harcsák bajuszát húzogatták. A szenvedélyes csókolódzás szünetében Károly megkérdezte Picinellát:
- Ha megkérem a kezedet, számíthatok rá, hogy megkapom?

- Nem számíthatsz! - nevetett a királykisasszony, boldogan. Ha neked adom a kezemet, mit csinálhatok a többi testrészemmel, nélküle? Ne a kezemet kérd meg, hanem egész leány-királykisasszonyságom!

- Az a jó, az a jó, máris nyargalhat a ló! - egyezett bele Károly.

Este megtörtént a leánykérés. Picinella apja, anyja egyből beleegyezett, kettőből már a lakodalom napját is kitűzték.

A lakodalom napján a király így szólt vejéhez, megkönnyebbült szívvel:
- Most már, fiam, elárulhatom, hogy miről csiripelnek a verebek a kerti uborkafán. Azt csiripelik, hogy te Horpaszkorpasz Károly vagy, a varázsló. Ám arra kérünk, hogy ne varázsolj el minket, hiszen már te is a családhoz tartozol!

- Ó! - csapott a homlokára Károly. Ebben a pillanatban minden megvilágosodott előttem, ami eddig sötét volt. Visszatért varázslótudományom is. Édes feleségem, Picinella, megengeded, hogy varázsoljak ide valamit?

- Megengedem, de annak ára van! - mondta Picinella. Minden varázslatod előtt vámot szedek: három csókot, nagyobb varázslatoknál többet is, háromszor hármat! Most nagyobb varázslatra készülsz?

- Hát igen.. - mondta Károly. Itt van érte a kilenc csók!

Ezt követően az újdonsült férj elmondta bűvös versikéjét, és mi röppent oda a légből az ifjú pár elé? Egy bölcső.

Picinella elpirult, de azután bájosan mosolygós arccal megjegyezte:

Bölcső már van. Lesz majd babánk?
Nem is mondok erre talán-t!
Tudom, hogy lesz! Ezt nem kétlem!
Dajkálgatja majd a férjem.
Rajta olykor jót nevetek:
- Karcsi, megint kényezteted?!

Lehet, hogy Picinella férje nagy varázsló volt, de a jóslásban az asszonnyá lett leány sem látszott kicsinek. A megszületett kislányt Károly annyira szerette, hogy naponta tízszer is ringatta, százszor is becézgette, és miatta még a varázslatokról is hetekig megfeledkezett.