Volt egy városka, három nagyon büszke mesteremberrel. Az egyik mester csizmadia volt, a másik szabó, a harmadik kalapos.

A csizmadia új cégtábláján ilyen versike díszelgett:

Fényescsizmás Sándor nevét e hon áldja:
neki legszebb, legjobb mindig a csizmája,
azt még a király is irigykedőn nézi,
bemegy a Sándorhoz, a lábára kéri!

Elolvasta ezt a szabómester, mérges lett, rohant a pingálóhoz, felíratta a műhelye ajtajára:

Csak Nagyollós Sándor készít olyan ruhát,
hogy még a király is bámulja, mint csudát,
rohan bé e boltba, kérőn szól a szája,
hogy Nagyollós Sándor őt is felruházza!

A kalaposmester nagyot ugrott, amikor a két költeménykét kibetűzte, futott mint a nyúl, és saját kezűleg festette fel kalapos cégérére:

Kellkalapos Sándor kellemes kalapja
kell ám annak, ki az észt fejébe kapta!
Kellkalapos-kalap királynak is drága, -
jobban szívéhez nőtt, mint a koronája!

A három Sándor - bár druszák voltak - közös itókázás után összevitatkoztak: melyikük nagyobb mester a maga mesterségében? A kocsmárost kérték fel döntőbírónak, de az nem vállalta el a döntőbíróságot, mert mindegyik mester
szorgalmas kocsmalátogató volt hétvégenként, és egyiküket sem akarta esetleges sértődöttség miatt elveszíteni. Ám felállt egy jól öltözött úriember a szomszédos kecskelábú asztal mellett. Az volt a király, Második Hétfáravaló Bíborbabás Károly, de a kocsmában nem ismerte fel senki, még a kocsmáros sem, pedig az járatta az Italok, pipák, paták című képes újságot, amibe gyakran a király képét is belenyomtatták, ám a kocsmárost inkább a hirdetések érdekelték, mint az államügyek.

Azt mondta az álruhás király:

- Megbocsássanak az urak, a fiam most készül három évre Afrikába oroszlán- és elefántvadászatra. Készítsék el neki azt, ami a mesterségük címere: csizmát, öltönyt, kalapot. Itt hagyok a kocsmáros úrnál egy összeget, az mintegy száz hold föld ára. Ha három év után, mikor a fiam visszatér, még csizma a csizma, öltöny az öltöny, kalap a kalap, akkor megosztozhatnak a pénzen, egyenlően. Aki veszít, annak része a nyertesekhez megy. Ha pedig nem lesz nyertes, akkor meg visszajut az én zsebembe!

Átvette a kocsmáros a pénzt. A három mesterember pedig rohant haza, dolgozni. Három nap alatt kész volt egy remek csizma, egy megbámulni való posztóruha. A kalapos műve volt a legkülönösebb, fehér, széles karimájú, sisakszerű, csúcsos, sőt, még lehajtható szúnyogháló is függött rajta. Afrikában sok a szúnyog, no és nem csak azok a kis incifinci csípőszúnyogok, hanem a légben áriát zengő maláriaszúnyogok, amelyek betegséget terjesztenek. Aki ily kórba esik azt időnként kirázza a hideg még az afrikai dög melegben is, és élete végül olykor csak egy hajszálon függ a függőágyban.

A király fia, Hétfáravaló Bíborbabás Kelemen főherceg őfelsége nagyon ügyesen lövöldözött oroszlánokra és elefántokra. Ebben mindössze harminc fekete bőrű és harminc barna bőrű szolgája segítette, így egészen az övé volt az érdem, és az érem is, amivel papája kitüntette. Sok oroszlánt lőtt, elefántot azonban többet, mert a elefánt nagyobb és jobban elfér rajta a szolgák által ráakasztott céltábla. Amikorra három év után hazatért, addigra három tucat sörényes és ugyanannyi hosszú ormányos tért meg őseihez.

A Fényescsizmás Sándor által készített csizma - csizma maradt! Majdnem olyan volt, mint újkorában. A kígyó, amelyik hiábavalóan belemart, nem volt olyan, mint újkorában, amiben az is közrejátszott, hogy lelapították és kiszárították. Nagyollós Sándor műve, a posztóruha, miután leporolták, és kitisztították belőle a strucctojás sárgáját, szintén jó állapotban volt, nem úgy, mint azok a sivatagi skorpiók, szúrólegyek és más döfködő állatkák, amelyek a főherceg bőrét szerették volna kilyukasztani.

Hanem a kalap, Kellkalapos Sándor remekbe sikerült munkája, - az nem volt sehol! Kiderült: bár a főherceg fejét megóvta egy talán végzetes kupaütés következményeitől, mivel fentről kókuszdió esett rá, ezt követően azonban eltűnt. Talán egy majom lophatta el, de az a huszonöt majom, akiket Afrika közepén vallatóra fogtak, nem árult el erről semmit.

Második Hétfáravaló Bíborbabás Károly igazságos király volt, legalábbis félig-meddig. Az aranyak fele Fényescsizmás Sándoré lett, másik fele Nagyollós Sándoré. Ami Kellkalapos Sándor jutalmát illeti, ő csak egy verset kapott az udvari költőtől, Nyájasnyelves Kázmértől, amitől majdnem gutaütést kapott, de szerencsére csak majdnem, amikor a király felolvasta:

Ó, Mester, Kellkalapos Sándor,
Te is dicsővé lettél mától!
Bár nincs kalap, és így nincs alap,
hogy jutalomként az aranyad
átvedd, de azért vedd azt észbe:
műved kókuszdiótól védte
főhercegen azt a bölcs fejet,
a távolban, és derék e tett!

A nép nagyon tapsolt, nagyon ugrált fél lábon, ujjongott, Fényescsizmás Sándor és Nagyollós Sándor igen örült, - így Kellkalapos Sándornak illetlen lett volna kimutatnia mire becsüli valójában - az aranyak helyett - Nyájasnyelves Kázmér alkotását.

Telt-múlt az idő, megint elszökött három év kitudjahová, amikor különös dolog történt. Nem, nem szokott rá az olvasásra, elmélkedésre, gondolkodásra Második Hétfáravaló Bíborbabás Károly, - minek az egy királynak?! Aki sokat gondolkodik, annak félig-meddig sem megy az igazságosság, még hétfőig sem, nemhogy keddig! Ám a király megpillantotta az Italok, pipák, paták legújabb számát, amikor az újságot egyik udvaronc-magonca véletlenül leejtette.

Mit látott benne? Egy képet! Ki volt a képen? El Tán Gál fekete bőrű törzsi főkirály, amint éppen - no csak tréfából - csinosan kövér feleségét tángálja el, vagyis veregeti popsin. No és mi volt a fekete bőrű király fején?! Nem más, mint szúnyoghálós fehér kalap, Kellkalapos Sándor kalap remeke. Ezek szerint nem majom lopta el, hanem más, talán éppen az a főkirály..

Második Hétfáravaló Bíborbabás Károly intézkedett: részesítsék méltó jutalomban a kalapos ügyben azt, aki megérdemli. A főszertartásmester úgy vélte: ő mindenképpen megérdemli, de a kincstárnok nélkül nem jutalmazhatja meg magát, ezért a kincstárnok is kitárta zsebeit. Mindezt - sajnálatukra - meglátta az ablakon keresztül az udvari költő, Nyájasnyelves Kázmér, így őt is meg kellett jutalmazni. Ám a neves költő az igazság nevében módosította versét, és futárral küldte el a kalapkészítő Sándornak:

Ó, Mester, Kellkalapos Sándor,
Te még dicsőbbé lettél mától!
Már van kalap, s így van rá alap
arra: verset kapj, aranyakat
érőt! Meglelték a kalapod
egy fényképen: méltó díszt adott
főkirály főnek. Fekete fej
most kalapoddal de remekel!

Kellkalapos Sándor nem értékelte oly nagyra e verset, mint szerzője, amire abból is következtetek: aznap nagy mérgesen tizenöt készülő kalapra taposott rá két lábbal híres kalapkészítő műhelyében.