A plagizálás azt jelenti, hogy valaki más szerző művét (vagy annak részletét) eltulajdonítja, saját neve alatt közli, közölteti.

Egyik Olvasóm levélben hívta fel a figyelmem, hogy az általa megnevezett bizonyos személy lopja a verseimet, saját alkotásaiként közli. Meg is adta az internet címet. Igaza volt, bár az illető csak a plagizált versek szövegének nyolcvan százalékát lopta el, húsz százalékban kiegészítette, valószínűleg saját kútfejéből, de fejkútjából - szerintem - nem sikerült tiszta vizet nyernie. Mellékesen kiderült: meséimből is lopott, ott is mintegy nyolcvanszázalékosan.

A figyelmeztetést nagyon köszöntem, de a plagizálás nem keltett bennem sem felháborodást, sem a plagizáló iránti haragot. Úgy látszik, fáradt vagyok már utóbbiakhoz. Amit felkeltett bennem: az a kíváncsiság.

Miért lop ma valaki verseket? Ezek - színvonaluktól teljesen függetlenül - nem érnek semmit. Régen még - esetleg - el lehetett ezeket adni, pénzt és némi dicsőséget is jelenthettek írójának, és így elplagizálójának, - de manapság?! A legszebb vers sem ér egy hajítófát. A szépségesen szép szépirodalom is teljesen leértékelődött. Ez a természetellenesen természetes folyamat, a világ- és a hazai társadalomban egyaránt. Maga az olvasóközönség is leértékelődött, leértékelődik. Mármint az a része, ami megmaradt (egyéni kivételek, persze, vannak, de, félő, holnap már azok is e szabályt erősítik). Része ez a nagy világ- és ország-leértékelődésnek, ami úgyszólván az élet (és nem élet) minden területére kiterjed.

A lopás sokféle, ha nem is tetszik ez a megállapításom egyeseknek (főként a fehér inges tolvajoknak). Van lopás, ami büntetőjogi értelemben az, és van, amelyik a törvény szerint derék tulajdonszerzés, ám erkölcsileg mégis erősen kifogásolható (ha ez a világ, ez az ország adna valamit is az erkölcsre), valójában törvénnyel szentesített lopás. Utóbbi is a történelmi hagyományokat követi, ha a múltba tekintünk, - de ki akar manapság őszintén, igazságot keresően múltba tekinteni, tekintettel annak kockázatosságára?

No, szóval, ez az említett vers- és meseplagizátor az ország legkisebb, legjelentéktelenebb, - és relatíve legártatlanabb tolvaja. Nem írom ide a nevét, és nem is árulom el senkinek. Az, persze, nagyon érdekelne, hogy miért lop verset, de az őszinteség már annyira hiánycikk ebben a világban, ebben az országban, hogy hiába kérdezném meg tőle.

Utóbbitól függetlenül eljárását nem helyeselem. Ám annyit mégis üzennék neki: ha tőlem verset (vagy mesét) tulajdonít el és saját neve alatt közli, akkor a szövegen, nagyon kérem, ne változtasson semmit. A szerzőség kérdése nem izgat fel, de nem szeretem az álszent cselekedeteket. Attól a tíz-húsz százaléktól, amit a műbe belerak, hogy némileg a saját alkotás látszatát keltse, a vers vagy mese nem jobb lesz, hanem rosszabb. Én legalábbis az általa elplagizált és kiegészített írások alapján így vélem.

Persze, az irodalomban vannak olyan rosszmájú (és egyéb rossz belső és külső szervekkel rendelkező) tollforgatók is, akik majd bizonyosan úgy látják: az értékes szövegrész elplagizált alkotásaimból éppen az, amit a plagizátor beletett. Az ő májuk terápiájára sem vállalkozom már, csak legyintek. Az ország tele van ilyen májbajosokkal.

Nem hiszik? No, nézzenek csak körül! Ja, és ami ennél sokkal rosszabb, veszélyesebb: a koponyák tartalmával is egyre nagyobb a baj..

(2011)