Észrevetted, szélén végtelen csöndnek,
azt, hogy mindenben kigyúl az a könnycsepp?
Én észrevettem, s tudtam: nem vagyok már,
csak pillanat van, melyben fájdalom jár

lábujjhegyen, s létet játszó manócska
szívet szorít, s elenged. Fura móka,
gyönyörsajgás: égtelt tükörben fájjon
élettelt zöldben felismert halálom!

A tavacska - alig pár négyzetméter -
mozgó árnyékot szórt be itt-ott fénnyel,
meg csírákkal. Hályogos lent-szemekből
néhány kis kedves fekete hal jött föl.

Lányunokáim, Szilvi, Fanny, nézték:
van-e itt béka, brekegő merészség
hangja kihívón rászól-e a csendre,
s tovaúszó, pikkelyes szerecsenre?

Élet halállá lett, s halálból élet.
Egy konok kakukk mért ki messzeséget,
s tegnapi álmom, csöpp hiába-vágyam
szunnyadt fehér, elhagyott csigaházban.

Ó, tavacska, te fák övezte szentély,
mind égtörött, amit az ember szemlél!
A Nagy Körforgás tör mindent kerékbe,
míg száll könnycseppek szikráskék meséje.

Fecskék hoztak hulló ívet a tájnak..
Most verset írok. Otthon. Pünkösdvasárnap.
Anyám sehol, csak a pünkösdirózsák,
virágai, kérdik: ez a valóság?

E Nagy Könnycsepp, melyben virágmeséket
dúdol-dalol egy vörös vérszín ének?
Ez a Semmi, amelyről hisszük: Minden, -
de csak a Bánat marad meg szívünkben?

Ó, Égi Tó! Földi tükrök varázsa
olyan csaló! Az ember másra vágyna..
bűvösebb kékre, zöldre, s könnytelenre,
Csillagra, melyben ott a Csend szerelme.

Bennem dúdol-dalol egy vérszín ének.
Kakukk kimér szép, bús virágmeséket:
messzeséget, - jó volna hinni Benne,
s a Csillagban, melyben a Csend szerelme.