A majom bement a faluba, ahol éppen az esküvőről jött ki a templomból egy fiatal pár. Az emberek virágokat szórtak eléjük, éljeneztek. A majom úgy gondolta: neki is ezt kell tennie, de éljenzés helyett kurjongatott, és mivel nála nem volt virág, az árokpartról markolt fel füveket, lapulevelet, azt dobálta az menyasszony és a vőlegény elé, meg rájuk. Az egyik lapulevéllel pici, zöld béka is az ifjú pár hölgytagjára esett. Kedves békácska volt, de nagy felháborodás követte a majom tettét. A közel állók alaposan elpüfölték a szőrös mukit.

A majom az erdőszélen keservesen panaszkodott a sündisznónak, tapogatta fájós fejét, hátát.

A sündisznó jobban ismerte a falubelieket, mert éjszakánként a kertekhez is gyakran elballagott rovar- és egérvadászata közben. Kioktatta:

- Nem figyelted meg jól az embereket, kapkodós barátom! Kurjongatni a kocsmában szoktak, nem a templom előtt. A nők pedig nem tehenek, így a virágokat becsülik nagyra, nem a lapuleveleket, meg a füveket. Legközelebb mindig mondd azt, amit az a sok ember mond, és pontosan úgy tegyél, ahogyan ők! Ha így lesz, talán meg is jutalmaznak, de legalábbis vállon veregetnek, megsimogatnak.

A majom arra gondolt: most egy darabig, fájós hátára, a bíztató vállveregetést sem kívánja. Egy idő után azonban háta rendbe jött, ha a fejében levő ész nem is teljesen. A falu mellett két csoportot látott legényekből. Az egyik bükkfabotokkal csépelte a másikat, de az sem nézte ezt tétlenül, visszacsépelt, pedig messze volt még a cséplés ideje. A csábosan Csöcsösbögyös Böske miatt vesztek össze, de nagyjából mindegy is volt nekik, hogy miért, ha verekedhettek. A majom is felkapott egy botot, ütötte azokat, akik kevesebben voltak, mert olyasfélét gondolt: sok lúd disznót győz, ha nem is ismerte ezt az embermondást.

Igen, de azok, akik kevesebben voltak, nagyobb botokkal ütöttek, és sokkal erősebben. Az eredetileg többségben levők futásnak eredtek. A majom azonban megbotlott egy kőben, elesett. Így a győztesek rajta töltötték ki haragjukat.

Az erdőszélen a magát alig vonszoló majom véletlenül ismét találkozott a sündisznóval. Elnyöszörögte neki csúfos kalandját. A szúrós bölcs megint okosítgatta a pórul jártat:
- Ne avatkozz soha az emberek verekedésébe akkor, amikor még nem tudod, hogy kik fognak győzni! Amikor a vesztesek már a földön fekszenek, akkor üsd őket, és rúgj beléjük, ahogyan csak tudsz. Így a győztesek majd megbecsülnek, még jutalmat is kaphatsz tőlük.

A majomnak jó időre elment a kedve attól, hogy emberek közé merészkedjen. Ám amikor rossz idő következett az erdőre, és egy tisztáson csatázó katonákat látott, eszébe jutott a sündisznó legutóbbi tanácsa. Gondosan megfigyelte kik győztek, milyen színű a ruhájuk, zászlójuk, miként kezelték a géppuskát. A csata végén szerzett ugyanolyan zászlót. Vadul lengette, mutogatta: ő is a győztesek oldalán küzdött. Utóbbi nem volt igaz, de elhitték neki. Kapott bíztatást, dicséretet, de még a hátizsákok is megnyíltak. Előkerült sonka, kolbász, kenyér. Falt a majom, mint aki három napja nem evett, pedig csak két napja nem volt a szájában, a nyelvén kívül, semmi.

Lefeküdtek a katonák, de kevesen gondoltak arra: reggel talán már fel sem kelnek. Sokukkal mégis ez történt. A majmot ugyanis elragadta a buzgóság, amiért ilyen sikeres volt: finom falatokat szerzett a dicséretek mellé. Mutatni akarta: ő géppuskázni is tud.

Tudott is. A géppuskasorozat azonban tizenöt alvó katonából csinált soha fel nem ébredőt. A többiek felugrottak. Az egyik puskájával megsebesítette a majmot, aki azonban az erdő sötétjében el tudott menekülni.

Hajnaltájban nagy panaszkodással mutatta karját a sündisznónak. Annyiban szerencséje volt, hogy a lövedék nem ért csontot, csak átment a húsán.

A sündisznó lenézően nézte a majmot, és megint kioktatta:
- Te, sajnos, hiába vagy az emberek távoli rokona, közelinek tekintenek! Legjobb, ha nem mégy közéjük! Látod? Az ember elpüföli, agyonveri, lelövi az embert, ha az nem úgy vélekedik esküvőről, templomról, csábos szép leányról, más emberekről, mint ő. Ez még hagyján, de a te példád azt bizonyítja az erdőszéli tudománynak: olykor az ember még a jámbor majmot sem kíméli. Vigasztaljon az a tudat, hogy a tudomány érdekében szenvedtél, annak hoztál áldozatot!

A majmot az erdőszéli tudomány érdekében hozott áldozata nem vigasztalta, - de mit tehetett?

A sündisznó tovább ballagott. Igen elégedett volt önmagával: lám, őt szúrós tüskéi, bölcsessége itt az erdőben, meg az éjszakai kertekben, megvédik mindentől, mindenkitől!

Utóbbi majdnem igaz is volt, de azért egy szúrós természetű bölcset is érhet baleset.

A következő holdas éjszakán katonai teherautó gördült az erdei útra. Eddig nincs semmi baj, ám nem csak az útra gördült rá, hanem az úton magabiztosan összekuporodó-meglapuló sündisznóra is. Szegény kis gondolkodó így már nem gondolhatta végig: a meglapulás is ellaposíthat valakit.

Ez utóbbi megállapítás már sok sündisznót (és nem sündisznót!) ellaposított a múltban, - no és még mennyit fog a jövőben? Utóbbinak csak az Isten a megmondhatója, - de ha megmondaná, hát elhinnék neki az emberek?