Karácsony felé tartott az idő, havasan, ablakszem jéghályogosan. Pisztrángos Éva az erdős hegyen szép kis házában üldögélt. Szomorkodott. Nemrég meghaltak a szülei. Rá hagyták örökségül az ötszobás házat, a háromszáz hold földet a falu határában, meg a vízimalmot. Ennyiből a városban is jólétben éldegélhetett volna, de nem volt szíve otthagyni a tájat, ahol annyi örömben volt része gyermekkorában.

A szobában még mások is voltak, láthatatlanul: két szellem. Egyikük barna levélsapkát viselt, a másik piros gombákból készült kalapot. Persze, a sapkát, meg a kalapot sem láthatta más, mint a két szellem. A barna sapkás így szólt a piros kalaposhoz:
- Egy ilyen gyönyörű leány, és itt búslakodik erdei magányában! Ráijesztek, talán akkor elköltözik a városba, ott vidámabb lesz. Beleordítom a fülébe, hogy:
- Kép rámáján ülő rémek, szájukból láng lányt megéget! A városba fuss! Itt, lehet, holnap kezed-lábad remeg. Leég szoknyád, leég házad. Fuss már, fuss már, szedd a lábad!

- Csúnya dolog megijeszteni ártatlan embereket! ? szólt rá a piros kalapos. Inkább azt súgd a fülébe: - Pipin-popsi-pacin-pata-pogácsát-süss-sünnek-Kata!

- Ez badar versike, nem szellemes ? mondta a levélsapkás. Először is: a sün most téli álmot alszik, - minek neki a pogácsa? Másodszor meg: a leány neve Éva, és nem Kata.

- Rendben! ? mondta a gombakalapos. Átköltöm a versikét: - A szomszédok, kedves Éva, pogácsára vágynak néha. Süss pogácsát! Ha átviszed, csókolgatják érte kezed. Én ezt súgom a fülébe.

- No, néhány kézcsókért, köszönömért nem érdemes pogácsát sütni másoknak ? vélte a levélsapkás szellem.

- Szerintem meg adni jó érzés, sokszor jobb, mint kapni ? vetette ellen a gombasapkás.

Miként történt, miként nem, de Éva kisasszony tényleg kiment a konyhába. Sok-sok pogácsát sütött, és átvitte egy hatalmas tálban kissé távolabb levő szomszédjához, Derékpásztoros Márton családjához. Két szülő, meg nyolc gyerek, az összesen tíz vacsorát váró száj. A szűkös vacsora: kis szelet kenyér, köménymagos leves mellé, hű de nagy volt az öröm a pogácsák láttán! Kapott is szívmelengető köszönetet Éva, többet, mint ahány pogácsát adott. A legkisebb gyerek, az ötéves Marcika még versikét is költött neki:

Mesebeli pogácsa
jöjjön bele a számba!
Vándorútra nem megyek,
de pogiból beeszek!

A váratlan dolog másnap jött el. Derékpásztoros Márton bekopogtatott Évához:

- Kedves Kisasszony, mi is szeretnénk adni valamit a finom pogácsákért cserébe, ajándékként. Ezt a festményt legnagyobb kislányunk, Marika készítette. Nem járt festőiskolába, nézze el neki a hibákat, amit ecsetjével elkövetett.

A festmény fenyőfát ábrázolt egy erdő tisztásán. A fenyő ágain keresztül kíváncsi leányarc derengett át halványan, tűnődőn.

Évának nagyon tetszett a kép, megdicsérte, köszönte, de még, bármennyire szabadkozott is Márton bácsi, a kamrából öt szál kolbászt, meg egy nagy kerek sajtot is kihozott, elküldött a gyerekeknek.

- Nem jó ez a kép, el kellene távolítani róla a fenyőt, hogy jobban lehessen látni a mögötte levő leányt! ? mondta társának a levélsapkás szellem.

- Miként képzeled, hogy belejavítgathatsz más festményébe? ? nézett vissza rosszallóan a gombasapkás. Szerintem így jó a kép, a múlton és jövőjén tűnődő, magát csak a fenyő sejtelmes zöldjén keresztül megmutató leánnyal. Még szerencse, hogy nincsen tested, kezed, így nem ronthatod el!

Éva lefeküdt, kicsit vigasztalta, hogy örömet szerzett Derékpásztoros Márton családjának. A két szellem körbejárta a szobát. Unatkoztak. A gombakalapos egy idő után megszólalt:

- Ha örömet hozott Évának az, hogy örömet hozott másoknak, talán nekünk is örömet nyújt majd, ha kedvére teszünk valamit. Elvégre hálásak lehetünk, amiért oly régóta vendégül lát bennünket!

- No, ez nem kerül neki semmibe! ? morgott a levélsapkás. Szellemek vagyunk: nem eszünk, nem iszunk, nem kell nekünk szék, hogy leüljünk, ágy, hogy lefeküdjünk. Nem is tudja, hogy itt vagyunk! Nem ad nekünk semmit..

A gombasapkás másképpen vélekedett:
- Azt adja, hogy nézhetjük az életét. Ha vidámabb lenne, akkor élete is mozgalmasabb, és mi is jobban szórakozhatnánk. Ha gyermekei lennének.. Hohohó! Tudod mit! Egy valami megmaradt, ha testünk elvesztettük is: gondolatokat tudunk sugalmazni, ötleteket adni bárkinek. Menjünk be a városba, nézzünk körül, nézzük, hogy kiből mi néz ki, kiben mi van belül! Nem kell kígyó, bármint sziszeg, keressünk szép legényszívet!

Bement a két szellem a városba, visszajött. A gombakalapos a leány fülébe súgta:
- Ide süss, Éva, süss süteményt! Jövő jön, és hoz egy legényt!

Nekiállt Éva kisasszony réteseket sütni. Sütött almást, meg túrósat. Nem tudta magának megmagyarázni, hogy miért teszi. Nem valószínű, gondolta, hogy bárki is beállít ezen a merengő délutánon.

Erre gondolt, de máris ott állt a kapuban egy csinos fiatalember. Kiderült: eltévedt az erdőben, maga sem értette miként, mert azt hitte: jól ismeri ezt a tájat. Persze, azt nem tudta, hogy két szellem zavarta össze: az egyik ezt súgta a fülébe, a másik éppen az ellenkezőjét. Most a leányt kérte arra, hogy mutassa meg neki a városba vezető utat.

- Megmutatom, de nem ingyen! ? mosolyodott el Éva.

A fiatalember már vette is elő a pénztárcáját, de a leány egy intéssel megállította:
- Nem pénzre gondoltam, hanem arra, hogy bejön az úr teázni, és megkóstolja amit sütöttem!

- Hű, ez azután a fura fizetség! Talán csak nem valamiféle mérget szeretne kipróbálni rajtam? ? nevetett az eltévedt úr. Rendben! Ilyen gyönyörű kisasszonyért, mint Ön, kész vagyok az életemet is feláldozni. Jöjjön hát az a mérgezett sütemény!

Teázás közben kiderült: a fiatalember, Hűvöshajnal Mátyás, festő. Apja azt szerette volna, ha fiából is kereskedő lesz, megjósolta: sohasem fog annyit keresni, mint ő, akinek már három boltja is van a városban.
A fiatalember hozzátette:
- Hát, igaz, ami igaz, apám jóslata bevált, nem is keresek annyit.

Azt már, szerénységből, nem tette hozzá: annyi pénze nincs a festészetéből, mint az apjának, de háromszor-négyszer annyi igen, mert külföldön is nagyon veszik a képeit.

Ez a Mátyás meglátta az Éva szobájában a fenyőt és a mögötte leányarcot ábrázoló festményt. Felkiáltott:
- Kedves Éva kisasszony, ezt a képet Ön festette?! Ne vegye hízelgésnek, de nagy tehetségre vall!

- A képet a szomszéd kislányától, Derékpásztoros Marikától kaptam ajándékba ? mondta Éva. Ő készítette. Nagyon fog örülni, ha átadom neki az Ön dicséretét.

Hűvöshajnal Mátyásnak igen csak ízlett mindkét fajta rétes. Éva szépsége és kedvessége pedig elbűvölte. Törte a fejét, hogy miként találkozhatna vele ismét, de ezt nem merte megkérdezni a leánytól. Félt a visszautasítástól.

Másnap azonban ismét nagy sétát tett az erdőben. Nem volt szándékában bekopogni Évához, de - miként is történhetett? - megint eltévedt. Nem sejtette, hogy ismét a két szellem volt ebben a ludas. Ám Éva kisasszony nagyon megörült neki. Teáztak, beszélgettek.

Közben azonban a levélsapkás szellem meggondolta magát. Elkezdett fura, heccelő mondatokat súgni Mátyás fülébe:
- Mondd azt, hogy a teasüteményben kevés a cukor..

Mátyás azonban saját fejéből fejezte be a mondatot:
- Kedves Éva, ebben a teasüteményben kevés a cukor, de én éppen így szeretem, meg így egészségesebb is! Nem tudom eléggé dicsérni a kezecskéit, olyan ügyesen elkészítette!

- Most mondd azt, hogy nem áll neki jól ez a kék ruha.. - súgta a levélsapkás szellem.

Mátyás azonban így kerekítette ki a mondatot:
- Ó, Éva, Önnek nem jól áll ez a kék ruha, hanem egyenesen fenségesen!

Ezt követően a levélsapkás Éva fülébe súgott dolgokat, de a leány már annyira megkedvelte Mátyást, hogy nem is hallgatott rá.

A piros gombakalapos szellem ránevetett társára:
- Felsültél, komám! Ebből már szerelem lesz, utána házasság, jönnek majd a gyerekek. Ám ha azok között is viszályt akarsz majd szítani, velem gyűlik meg a bajod! Nem vagy te gonosz szellem, embereld, azaz szellemezd meg magad!

Közben Derékpásztoros Mártonéknál is számukra váratlan dolog történt. Egyszerre három látogatójuk akadt: Pisztrángos Éva, három nagy tál süteménnyel, Hűvöshajnal Mátyás, egy hátizsáknyi ajándékkal.

A harmadik látogató, Mátyás barátja, viszont csak a kíváncsiságát hozta el, így szólt:

- Én Derékpásztoros Marikát keresem. Te vagy az? A nevem: Kiskutyaházi Károly, és képtáram van a városban. A legtöbben csak nézegetik a festményeket, de azért van olyan is, aki megveszi egyiket-másikat. Láttam azt a képet, amit Éva kisasszonynak ajándékoztál. Mutatnál nekem más festményeidből is?

Elámult Marika, szaladt fel a padlásra, háromszor is megfordult amire lehozta a képeket. Kiskutyaházi Károly ámult-bámult, majd így szólt:
- Hát, kedves Marika, ne bízd el magad, de adok neked egy kis előleget. Talán el tudom adni egyik-másik festményed, és akkor több pénz üti a markod. Holnap elküldök azokért, amelyeket most kiválasztok. No, üss a markomba, ha beleegyezel!

Megörült Marika, boldogan csapott Károly tenyerébe. Mátyás hátizsákjából meg sok hasznos ajándék került elő a gyerekeknek, kinek cipő, kinek ördögbőr nadrág, másiknak tíz nyelven beszélő zsebkés, volt olyan, akinek érdekes mesekönyv.. A szülők, Márton és a felesége, meg a gyerekek nem győzték köszöngetni a sok mindent.

Jó darabig nem jött hír a városba került képekről. Beköszöntött a nyár. Marika éppen a kertjükből rajzolgatta a tájat, amikor ki állít be hozzájuk?
Kiskutyaházi Károly. Már a kertkapuból kiáltotta:
- No, mit hozok? Mit hozok? Annyi pénzt, hogy két tehenet is vehet rajta, Derékpásztoros Márton gazda. Eladtam az egyik képet, jó áron! Friss pereceket is hoztam a városból.

Hű, lett ám öröm! Marcika, aki már hatéves lett, de még mindig szeretett rímes versikéket fabrikálni, így kiáltott fel:

Csókolom a tehenet.
Megeszem a perecet.
Bácsi, te se tátsd a szád, -
csókold meg a Marikát!

Elvörösödött Marika, pofon akarta legyinteni kisöccsét, de a vendég, Károly, nem engedte. Bogarat tett a fejébe a kisfiú versikéje: gyönyörű nagylány lett ez a tehetséges kislány. Ettől fogva gyakran eljárt Derékpásztoros Márton családjához, és szeretettel oktatta a leányt. Nem telt el sok idő, tanár és tanítvány egymásba szeretett. Lakodalmukon Marika minden vendégről arcképet rajzolt, és odaajándékozta. Volt ám öröm, mert mindenki tudta: becses ajándékot kapott!

A lakodalmak sorában Pisztrángos Éváé és Hűvöshajnal Mátyásé lett a következő. Esztendőre kisbabájuk született. A levélsapkás szellem, aki nem volt ugyan gonosz, de azért csínyekre hajló, a csöppség fülébe súgta:
- Bőgj! Bőgj!

A gombasapkás szellem viszont más közölt a baba másik fülénél:
- Mosolyogj! Mosolyogj!

Hűvöshajnal Hajnalka azonban pólyásként is megfontolt baba volt. Mindkét véleményt meghallgatta, de sírni csak akkor sírt, amikor ő akart. Ha sírt, akkor máris futott hozzá mama, papa, dada, nagymama, nagypapa, de még Cickándozó Cecília, a cica is! Legtöbbször azonban nem sírt, hanem mosolygott.

Hát ez azután fura történet, gondolta át Éva: egy tál pogácsával kezdődött, egy eltévedt festővel folytatódott, és egykettőre ott volt a házasság, most meg már ez a gyönyörű kisbaba is itt van, mosolygósan. A két szellem kimaradt a történetből, hiszen láthatatlanok voltak, de azért egyikük sem sértődött meg.

Talán éppen ebben a pillanatban Derékpásztoros Marika is szeretettel csókolta meg a férjét, és a fülébe súgott valamit, boldogítót.

(2011)