A hó kigyúltan hallgatott.
Kart tárt ki égi szép:
fénybíztatás, boldogfehér,
elképzelt messzeség.

Ahogyan a hó hallgatott,
túltett minden zenén:
futottak arany hangjegyek
tündöklő felszínén.

Ahogyan a hó hallgatott,
s fent kék volt az a kék,
s lobbant szemünkben vágypiros,
ígérő messzeség!

Hallgat a hó, e hallgatás
még eljátszik velem,
s veletek játszom: tér, idő,
elmúlás, végtelen.

Én már nem hiszem, mint Apám,
a csalfa szót: vagyok.
Tudom: a Nincs a végtelen.
Mosolygok. Hallgatok.