Jegenyefás Pista ott élt kisfiával, ahol jegenyefa éppen nincsen, de tölgyerdő nagyon is, ott, ahol a madár is jár, de a mókus is gyakran látható: egy nagy-nagy hegy tetején, kis házikóban. No ha a hegy nagy volt is, Pista bánata százszor nagyobb: szép és kedves felesége meghalt, egyedül maradt gyermekével, Ferkóval.

Szomorúságában kerülte az embereket. Ritkán ment le a mélybe, a völgybe, csak a legszükségesebbekért, ha már nagyon muszáj volt. Ő maga vadászott, halászott a hegyi tóban, nyáron gyűjtögette az erdei gyümölcsöket: szedret, málnát, mogyorót. Kisfiának esténként mesélgetett. Nem akarta, hogy a gyerek elkóboroljon, lefelé menjen a hegyről, de azért megijeszteni sem akarta, mert akkor rosszat álmodhat. Így találta ki Barambukit, a pataki kalózt, mivel a völgyben bővizű patak volt. Barambuki a mese szerint egy kicsit kelekótya, humoros rablóféle volt, akik gyerekeket is rabolt, de nem bántotta őket, csak magánál tartotta egy hétig, és parajfőzelékkel etette. Tekintettel arra, hogy Pista fiacskája utálta a spenótot, még akkor is annak másik neve a szebben hangzó paraj, az apuka úgy gondolta: ennyi elég ijesztgetésül.

A Barambukiról szóló történeteknek nem akart vége szakadni, mivel sok este volt, és e különös, tenger hiányában a patakkal megelégedő kalóz kalandjait Ferkó mindig kérte, kunyerálta, követelte.

Van úgy, hogy a szülő meséje nem azt a hatást éri el, amire gondol. Ferkó eleinte kicsit félt a neki esetleg spenótot adó Barambukitól, de ahogy a mesék során egyre többet tudott meg róla, már a spenót evéstől sem rettegett annyira.
Egy meleg nyári napon, amikor édesapja valami iratért a városba ment, Ferkó a hátizsákjába tett egy kis szalonnát, meg kenyeret, és lement, lemászott a hegyről a völgybe, édesapja figyelmeztetése ellenére.

A völgyben megtalálta a patakot, a patak mentén pedig rálelt egy kicsit barátságos házikóra, kicsit büszkélkedő várkastélyra emlékeztető épületre. Nagyot dobbant Ferkó szíve: itt lakhat a Barambuki! Behúzódott egy bokor mögé, de időnként ki-kilesett: megjelenik-e az ablakban az a furcsán félelmetes, spenótfalató kalóz?

Legnagyobb meglepetésére nem ijesztő kalózarc jelent meg az ablakban, hanem egy szép leány, mosolygósan. A leány észrevette Ferkót, odaszólt neki:
- Te csak nem Jegenyefás István fia vagy, a Ferkó?!

Ferkó bevallotta: igen. Ám rögtön az iránt érdeklődött, hogy látta-e a néni Barambukit, a pataki kalózt? Ő nem akar spenótot enni, de szeretné megnézni, hogy mennyire kalóz az a kalóz.

A leányon, Kékkatángos Éván csinos kék kötény volt, és kedvesen nevetett:
- Jöhetsz bátran, ma nincs itt a kalóz, viszont mindjárt lesz túrós-mazsolás palacsinta!

Kékkatángos Éva egyedül élt a völgyben, de volt egy nagy csónakja, azon bármikor el tudott evezni a városig. Ott a Kulimászos Kalimász című tréfás lapot szerkesztette, amit igen kedvelt mindenki. Egyébként a városban is volt két háza, amit bérbe adott másoknak, mivel jobban szeretett dolgozni a csendes völgyi faluban. Írogató ember szereti a csendet.

Ferkó és Éva hamar összebarátkozott. A kisfiú megevett négy túrós-mazsolás palacsintát, azután sokat mesélt Barambukiról, a kalózról, amit a leány nagy érdeklődéssel hallgatott. Ferkó végül elszunnyadt. Éva alkalmi segítőjére, Muncimanci nénire bízta az alvó kisfiút, meg a házat. Ő maga felballagott a hegyre. Ferkó édesapja még nem érkezett haza. A leány hatalmas papírlapot erősített a házikó ajtajára, ráírta:

Ferkó nevű bájos gyerek
nálunk palacsintát evett.
Ám azt bizony nagyon bánta:
Barambukit nem találta!
E spenótfalató kalóz,
úgy látszik, most másutt hajóz.
Ferkó alszik puha párnán,
békében, - ez de szép látvány!
Ha lejönne apukája,
völgyben, hölgynél rátalálna.
Vacsorát is kapna, lehet, -
valami mást spenót helyett!

Éva visszament a völgybe. Nagyra kerekedett Jegenyefás Pista szeme, amikor hazaért, és elolvasta az írást. Ilyen tréfás versikét nem írhatott más, mint Kékkatángos Éva, a Kulimászos Kalimász újság szerkesztője! Lesietett a völgybe, becsengetett Évához. Jött is Éva, de Ferkó előbb érkezett a kapuhoz.

Édesapja kicsit megszidta a fiúcskát, amiért elcsavargott otthonról, de azután elfogadta Éva javaslatát: üljenek a terített asztalhoz, van ott sült hús, főtt krumpli, zöld saláta, pirosló alma, sárgálló, édes barack. Később jön majd fagylalt, mibe cicus nem nyalt!

A tálalásban Muncimanci néni segített Évának. Búcsúzáskor Éva két puszit kapott Ferkótól, Ferkó viszont Évától egy kis tréfáskalapos kalózfigurát. Nem tudni, hogy mennyire hasonlított Barambukira, de Ferkónak nagyon tetszett.
Ferkó papája nagy gyümölcsszedő kosarat kapott ajándékba, tele piros arcú almákkal.

Éva a lelkükre kötötte mindkettőjüknek: látogassák meg bármikor, külön meghívás nélkül, mindig szeretettel várja őket!

A következő napon Ferkó addig kérte édesapját, hogy az, ha nem is illett ilyen hamar élni Éva ajánlatával, csak lement Évához a kisfiával, becsöngetett.

A leány olyan örömmel fogadta őket, hogy az egyből elűzte Pista zavarát. Ettől fogva hol ők jöttek le a hegyről, Évához, hol pedig Éva ment fel hozzájuk a hegyi házikóba.

Később együtt csónakáztak a patak vizén, hármasban. Éva lejegyezte Barambuki, a pataki kalóz történeteit, ami váratlanul - vagy nem is olyan váratlanul? - pénzt és hírnevet szerzett Pistának. Pista örömében megcsókolta Évát, amit a leány viszonzott.

Hamarosan Pista és Éva házasságot kötött. Egy év múlva Ferkó testvérkét is kapott, kisfiút, aminek nagyon örült, csak azt sajnálta, hogy a csecsemő még kicsi, nem tud járni. Néhány év azonban ezen is segített, és a két fiú úgy ugrált a hegyi réten, mint a szöcske, meg időnként úgy futkározott, mint a nyuszi.

Barambuki, a pataki kalóz, az esti mesékben élt tovább. Ám ott jól érezte magát, kalandjai egymást követték, sőt, e kalandok nyomán újabb és újabb könyvek születtek a gyereknép szórakoztatására.