Volt egyszer egy szamár, amelyik olyasmire vágyott, amire előtte szamár még soha. Misivel, az udvari bohóccal kérvényt íratott, hogy a felséges király kegyeskedjen kinevezni őt, lógófülű, hűségesen szürke szolgáját, - lóvá!

Csodálkozott, nevetett a király, és megkérdezte a szamarat:
- No és milyen ló szeretnél lenni, szürkécském? Sokféle ló van. Egyik az ekét húzza, másik a szekeret, harmadik a hintót..

- Természetesen lovagi ló, felséges király! - vágta rá, kissé szerénytelenül, a szamár.

Jókedvében volt a király, egykettőre elkészítette az íródeák a cifra díszes oklevelet, mely szerint a Fenséges Uralkodó kegyeskedik kinevezni Közönségesenszürke Szamár Urat nemes Szamárföldy Füllógatóferdinánd néven lovagi lóvá.

Nagy úr a király szava. Ettől fogva a szamár az udvari lóistállóban lakott, ugyanannyi zab járt ki neki, mint az előkelő lovagok lovainak, és szőrét is ugyanúgy kefélték fényesre. Mindezek ellenére sem volt elégedett, mert egyetlen lovag sem választotta lovául. Megint íratott egy kérvényt Misivel: a király kegyeskedjék kijelölni számára egy lovagot.

- No, engem jól lóvá tettél, kérvényírogató Misikém! - nevetett rá a király kedvelt udvari bolondjára. Lovat adattál velem a szamár alá, vagy mi a csuda is.. Ám megbánod majd! Te leszel a lovagja!

Zászlós-kürtös ceremónia közepette a király lovaggá ütötte Misit, akinek új neve Csengősapkay Vigyoribukfenc Szamarinkó lett. A hopp mester ugyan magában úgy vélte: udvariatlanság a többi lovaggal szemben lovaggá ütni egy udvari bolondot, de nem mert szólni semmit, mert tudta, hogy a király máshová is tud ütni, továbbá ismerte a közmondást is: - Egyszer hopp, máskor kopp!. Mindenki a hopp!-ot akarja, senki a kopp!-ot.

Történt pedig egy sötét felhős napon, hogy az országot megtámadta a sokfejű sárkány. A kevésbé félős lovagok hét fejet számoltak meg, a nagyon beijedősek tizenkettőt. A sárkányfej-számolás már csak így megy: az ijedezés mindig többet számol meg belőle, mint amennyi a sárkányon ténylegesen van.

Felkerekedett a lovagság a sárkány ellen. Menni kellett Misinek is, mivel már ő is lovag volt, a szamárnak is, hiszen most már Misi lovag lova volt. Leghátul mentek, persze, mert, ha futni kell, onnan gyorsabb az el!

Megijedt a lovagság a tűzokádó sárkánytól csudamód. Lovaik úgyszintén. Egyikük sem akart lángolt kolbász lenni. Úgy nekieredtek visszafelé, hogy percek alatt elhagyták a hátul kullogó lószamaras lovagot: Misit.

Ám a lovagok ijedtsége semmi sem volt ahhoz a páni félelemhez képest, ami Misit, és lóvá kinevezett szamarát elfogta. A szamár négy lába földbe gyökeredzett a rémülettől. Misi sem mert megmoccanni, ami, a nehéz páncélban, különben sem lett volna könnyű.

Ám ekkor az történt, amire senki sem számított. Az egyik lovag meglátta: Misi nem menekül velük. Félreértette a dolgot, felkiáltott:
- Vitézek, forduljatok meg! Előre! Ha Misi, a bohóclovag, nem fél a sárkánytól, akkor az nem lehet igazi sárkány!

Elszégyellték magukat a lovagok, megfordultak, és kivont karddal ismét a sárkány felé vágtattak.

Erre a sárkány mindhárom fejében forogni kezdett ugyanaz a gondolat: nem pazarolhatja fejét, ha csak három van belőle! Gyorsan levegőbe emelkedett és elrepült. Vissza sem tért többé.

Misi lovagot a király bátorságáért grófi rangra emelte, kastélyt és földeket adományozott neki. A szamár pedig szobrot kapott, az alábbi felirattal:

NEMES SZAMÁRFÖLDY FÜLLÓGATÓFERDINÁND LOVAGI LÓ, A SÁRKÁNYOS CSATA NÉGYLÁBÚ HŐSE

A király még ennél is többet tett. Az összes iskoláskönyvből töröltette a közmondást: HA NINCS LÓ, SZAMÁR IS JÓ, viszont beléjük íratta az általa kigondoltat:

LÓNAK KINEVEZETT SZAMÁR SÁRKÁNY ELŐTT IS MEGÁLL.

Ha jól meggondoljuk, utóbbi félig-meddig igaz is volt, különösen, ha nem kutatjuk: a bátorságtól, - vagy inkább a félelemtől?