Két vitorláshal (három volt?) sugárzott
fehér-fekete ébredést és álmot,
uszonybajuszuk (nem így hívják?) lengett,
mondtad, kedveled őket, furcsa szerzet
mindkettő, s a kis cápák (meg nem nőnek,
s falják - mit is? - annyi biztos: idődet),
s neonreklámos vonaltestek úsztak,
messzi tájon megszokottak (itt újak),
s múltból pöttöm jutott eszembe (fogtam
csíkhalakat, Cinkotán, a patakban), -
s mennyi minden ment-jött széles világban,
semmi-lét fény-árny akváriumában!

E bevezetés, Zugló, később léphet
Mátyásföldig, múltjához ősznek, télnek,
tavasznak, nyárnak, kihűlt ablakoknak,
estéknek, melyek csillagokat lopnak,
vagy csillagot visszatesznek helyére,
míg csörgedezik Csillagisten vére, -
no de megálljunk, mivel itt még Zugló,
tél elő táján, és nem zúgolódó
múlt (ha ismersz, hát felismered egyben
azt is, hogy nem csak másokon nevettem,
magamon éppúgy, s tudtam, eszme mint vár,
kint egyetlen bent, lázas, piros kristály,
drágakő-csillag, - s kincs álomcsudája,
hűséges Szépség, baranyai lányka..
.. semmi-lét ma gúnyolhat, mégis Eszmém
nem forgatom meg vásári szerencsén,
s nem akarok, mint különc, olyként járni
akár eszméjét váltó Kosztolányi,
s mint annyian.. No és azt is megértem,
hogy miért most, e volt Pákozdi téren,
utcatáblákon már Wass Albert gőgje, -
s nem nép e nép. (Nem volt idő: kinője
csacskaságait, s gondolkodni kezdjen.
Erre bólintsz, Legenda, a Kereszten?)

No mindegy (még ha nem is). Visszatérek
más időkerthez, volt őszhöz és télhez,
tavaszhoz, nyárhoz, és örülök: látod,
hogy a szűk család adhat boldogságot.
Az tágulhat úgy világgá: Tiétek,
ahol árnyékot átölelnek fények,
s ha sok is néha jelen hideg gondja,
védő kabátunk tette ránk gombolja.
Az jó, ha kicsit a felnőtt is gyermek,
humor-ajándék borún átderenghet,
s Te éppúgy tudod, mint én: semmi szebben
virág nem lehet, mint gyermekszemekben
felfedezés szikrás szirmú virága,
s szülő ráismer mosolygós magára,
jobbik magára, s fogócskázó évek
hoznak - Megvagy!-ot, felébredt meséket.

Tágabb család? Összetarthatja illem.
Illemapám is az volt: szinte isten, -
s túlontúl ember. Tehetett-e róla?
Ó, nem! Élete változó valója
követelte: illem, látszat is védje
őt - és minket. S a szív őszintesége?
Árthat, használhat, de a kérdés ott áll:
mikor használhat? S gyakran dehogy használ!
Temetőkben, ha mécsek, gyertyák égnek,
mily roppant tömeg hiszi: ott a Lélek!
Jámbor hit, gyakran, - de Pokollá nőhet,
s álszentség küld máglyára kétkedőket.
(Ne szó szerint vedd! Múlt, s jelen világra,
ha nézel, látod: sokféle a máglya.)

Nocsak, nocsak.. A kérdésedre messze
került a válasz. Kerttel kertelgetve
próbálom visszabontani, de érted:
még karácsonyt is más mércével mérhet
különc, mint én. Igaza úgy van: nincsen,
mert valahol egy lesz hívő, hitetlen,
csak ez elrejtett megfáradt szemeknek.
No látod amint paradox remegtet
választ? Az igaz szavak messze futnak
országától, bár jogos, kényszerútnak.
S azok a szavak, melyek ottmaradnak?
Egyiken sincsen tiszta lélekablak,
s bár néz az illem, illeszkedik Látszat,
e szavaknál hiányzik a varázslat,
mint akkor, ott.. Valljuk be, láttad, s látom:
az a karácsony dehogy volt Karácsony!
Miért vinnéd el ily karácsonyokba,
aki világnak, s önmagának foglya?
Mit adhatnék? A legszebb vers is talmi, -
s olyan nagyon rossz adósnak maradni!
Mit szépítsük? A versek mit sem érnek.
Bolond fogad el ilyet fizetségnek!
S bolond ki írja. Az vagyok, belátom:
nem volt-karácsony kell, - másik Karácsony.
S a nem-bolondság? Rajta gyakran kór rág:
hány nem-bolondság még nagyobb bolondság!
Nem látszat kell: nagyító tükrű napban
láthatóvá tett igaz Láthatatlan.
Az KELL, mi nincs. A tűnődő Szó. S itt, benn,
isten helyett másik, elűzött Isten..

Ó, Jogtudós! Van joga most e KELL-nek?
Ugye, hogy nincs? A kérdések nevetnek.
Karácsony vagy nem.. Van értelme szónak
hulló levélről, s varjak miként rónak
vonalakat a tél-vázú sötéten,
vagy akár itt, a volt Pákozdi téren,
még az őszben, ahol már barna, sárga
önmagában a pusztulást csodálja?

Csak hát, tudod, az asszonynak karácsony,
kis-, s nagybetűs mindig ok arra: várjon.
Ő mindig oly lény: földiként is égi,
de égiként józan föld megigézi.
Ha fejébe veszi, hát nincs bocsánat!
Férjet karácsony-tájhoz odarángat.
Neki hát, kérlek, ne említsd e verset!
(No nem azért, mert pofont is lekenhet
poétaférjnek, - nem fél már az agg kor
szépséges nejtől kapott pofonoktól, -
őt már az élet úgy összepofozta:
csak legyintene ilyen pofonokra!
Hát nem azért.. hanem a múltat látom,
hogy hányszor voltam társas utazáson,
amihez nem volt kicsikét sem kedvem,
s feleségfurfang csak elvitt, kegyetlen.
Ha bepillantasz hálós UTAZUNK-ba,
látod mit is tett ravasz asszonymunka!)

Hanem, tudod mit? Ti is eljöhettek.
Bármikor. Mindegy: enyhén könnyes csendet
hó csenget-e vagy május gyöngyvirága,
vagy fentről felhő lángol lenti nyárra,
sőt, őszben is jöhettek, mikor szürke
nekiáll, hogy vízcseppen át leszűrje
a bánatot, melyben borongós Éden
játszik velünk levél-öltözetében,
s földből kinéz gyökér zegzugos arca,
tovább lépő mozdulat eltakarja,
vércse szitál, s hangtalan vörös hangon
elbukó színnel jajdul fel az alkony..

..vagy, amint mondtad, ott az Emma utca,
Mátyásföldön? Jól értettem? Befutja
tavasz-rigóhang ott a kertet, fákat,
s csigaházon kanyargós magyarázat?

No mindegy (vagy nem?)). A köszönet-zárszó:
vers üdvözöl, e haldokló varázsló,
Bennetek, Egész elveszett egekben,
álmodón Egész, gyönyörűn kegyetlen,
kinti fogoly, bent megmaradt szabadnak
(vagy mégsem?), élő tárgy, léleknek ablak,
fénynek homály, homálynak fény, és kétség
gyors hitnek, óvó gyávaság-merészség,
ítélő jóság megkínzott szívekben,
s olykor több is: isten mögötti Isten
a különösben, Titkok Öreg Atyja,
s tréfás sebeit vidáman mutatja.


(2011)