Fényképeid nézem. Holdacskák bújnak
ágszövevényhez. Fák. Régiek. Újak.
Erdő. Pont olyan, melyben egykor mentem
lila láng-rétig, virágszerelemben,

s meg-megszólalt egy semmi kis madárka,
hangjából tüske szúrt, jajongta-fájta
azt a panaszt, mely kopott út-robotban,
s az elrejtőző könnyben mindig ott van.

S a hegyeid! Gyönyörűek, de félek
attól, amit a fénykép nem mesélget
másnak talán: ijesztő is e fenség,
ránk gördülni kész gőgös végtelenség,

melynél, végesbe elrejtetten, ott van
dacos csúcs, szembe néz a csillagokkal, -
és lent a völgy, falucska, oly esendő!
Hószikrát szórhat holnap, vészt a csengő..

S a ház, kerítés! Ott, a másik képen..
Ház, - de élet is, mely nem élet mégsem:
határa szűk, sötét lécsor marasztja
a bentlakót, - s hány évnyi pillanatra?

Új kép. Rajta már kiáltásra készen
a szélkakas, mint a Puskin-mesében,
kiáltásra, mely közöny-ködnek vallja:
csak cár a cár, bármily álarcos fajta!

Ház, oldalán fa, de most már sötétben.
Feketeség gubbaszt levélnyi léten.
Leveleken, melyek még fent lehetnek.
Lentiek már csak időt jelző testek.

(2011)