Nagyon rossz tudni: útjaink elégnek,
s fénytelen ég vet árnyat szíveden.
Világnak hitt világodból megérted:
minden úgy van, hogy nincsen semmi sem.

Nem vagy sehol. A Hegyen sem. Alattad
megvetett völgy, lenézett birkanép,
villanó kés, vállát rándító isten,
fekélyes földön véres gúnymesék.

Fehér múlt-csengők hangja, persze, éled
olykor, s amíg e csengést hallgatod
veled hallgat egy Hihetetlen Isten:
úgy van, hogy nincs, úgy élő, hogy halott.

Ó, Hihetetlen, Nincs mögötti Isten!
Bár lennél mégis, s hatalmas, nagyon:
ördögök isten-álarcát letépnéd,
s értünk jönnél lángoló utakon.

Bár nem tudom: e völgy megérdemelné?
E birkanép? Csókolt kalmárkezek
szennye, hazugság, álnok tőrdöfések,
undorítón hízelgő énekek..

Hát haza ez? Kis kongató bolondok!
Szátok kiált, de ti sem hiszitek
amit mondtok, s megannyi cáfolatként
ott sorakoznak a tetteitek.

Lélektanító, Nincs mögötti Isten,
a Nincs Királya, bár lennél való!
Piros szívekhez Csillagoddal szólnál, -
csak a Te szavad szépség-hozta szó.

Csak a Tiéd! Csak Tükrödben a Szépség,
csillagöröm kigyúlt varázslata,
hazám el-nem-jött, sehol sincs Jövőben:
hűtlen hazák közt egyetlen Haza.